Megjelent a Szeged 2003. (15. évf.) 5. száma 40-45. oldalán.
Az idén százéves szegedi új zsinagóga építészeti értékei, szimbólumgazdagsága mellett nem nélkülözi az irodalmi értékeket, nevezetességeket, irodalomtörténeti kapcsolatokat sem. Ezek elsősorban a zsoltárverseken és idézeteken kívül itt olvasható költeményeket jelentik. Mint látni fogjuk, ezek alkotói különböző életpályát futottak be, ám összeköti őket a zsidó sors, és a véletlen-szülte kapcsolat, az új zsinagóga varázsos épülete. Az a költemény pedig, amely az Ózsinagóga korszakában született, a szegedi zsidó magyarok pátriárkájának állít emléket.
A falusi boltos fia 1843-ban született. Az irodalom szeretetére Almási Balogh Sámuel református paptól kapott ösztönzést. Családja taníttatni akarta, tehát rabbinak szánták. A serdülőkorú fiatalember a papi pályához nem érzett elhívatást, inkább Bécsbe szökött világot látni, majd a rimaszombati gimnáziumban, s a debreceni kollégiumban tanult tovább. Kenyerét 1862-től vándortanítóként kereste, ám igazi elhivatottságot a költészet iránt érzett. Versei első kötetét 1868-ban adta ki. Első jelentős sikerét 1875-ben aratta Simon Judit című balladájával, amelyet felolvastak a Kisfaludy Társaságban. 1876-tól 1882-ig Temesvárott élt, ahol kötete jelent meg, ám a biztos kenyérkeresetet a hitközségi jegyzőség jelentette. Löw Lipótot felidéző alkalmi versét bizonyára a közeli városból érkező megkeresésre, megrendelésre írta. Országos hírnévre az ezután következő években jutott. Költészete tematikájával és formai megoldásaival átmenetet képezett a falusi zsidóság és a modern városi élet népnemzeti, illetőleg szecessziós-modernista megjelenítésével. A Hét című folyóirata a 19-20. század fordulóján vezető szerepet vitt a magyar irodalmi életben. A Kisfaludy Társaság azt követően, hogy a Hét szembefordult a Nyugattal, tagjává választotta Kiss Józsefet. A költő élete végén magára maradt, 1921-ben hunyt el.
A
szegedi hitközséggel
A zsidó hagyományok szerint a hátramaradottak egy év múltán évente megemlékeznek a halál napjáról. A fiúgyermek az úgynevezett Jahrzeitot mindaddig megtartja, amíg csak él. Az első évforduló alkalmából, 1876. október 19-én avatták fel Löw Lipót síremlékét. Néhány nappal előbb, de a Jahrzeit részeként 1876. október 13-án a szegedi Olvasó Egyletben tartottak Löw emlék-ünnepén.
A
rendezvényt
este nyolcórai kezdettel Mosonyi: Szentelt hantok
című kórusműve
nyitotta meg, majd Salamon Zsigmond szavalta el
(Fölolvastatott a szegedi olvasóegylet
által rendezett Lőw-ünnepélyen
[!] október 13-án.)
Öldöklő angyal szerte jára,
Halálos árnyék járt
nyomába,
És cédrusok halomra dőltek.
Ó, gyászos éve volt e földnek,
Melyt Duna-Tisza árja mos,
A végzetes sort te kezdéd meg,
Kit ma elgyászol fohász, ének –
Egy éve most – egy éve most!
„A tudomány fölkentje ment el!”
Sohajtott föl százezer ember.
„Meghalt a hős, a reformátor!”
Zokogott föl egy egész tábor
Közel és távol annyian;
De egész nemzet ajka sugta,
Merülve gyászba, néma búba:
„Az én igaz és hű fiam!”
Pedig bölcsője nem itt rengett,
S mely ajkán oly édesen zengett,
A honi nyelv – zamatos telylyel:
Nem szívta be az anyatejjel,
Nem gügyögé, mint gyermek azt:
De szive reszketett utána,
És ugy felitta azt magába,
Mint harmatot a friss haraszt.
Idegen volt soká, sokáig –
És küzdte kétes, zord csatáit
A fénynek a sötétség ellen,
Mint egy illési Titánszellem,
Haragvón, zordan, egyedül!
Volt pillanat: győzött a kétely:
„Ó végy uram magadho’ végy
el!
A te szolgád már kimerült.”
Mert en-fajta – örök gyalázat! –
Volt első, ki ellene lázadt,
Meghurcolták nevét a sárba; –
Kiközösítve – megdobálva –
A nagyság és fény útja ez:
Gyógyírt lehelni száz sebére,
Eljött a Múzsa szép testvére,
Ki árnyat, gondot ellegyez.
Bűvös ölén a Tudománynak,
Számára uj ifjúság támadt,
Búvár lelke a ködbe mélyedt
S avult penészes régiségek
Nyitját kutatta vakmerőn,
A holt betü neki föléledt
És beszélt csodabölcsességet.
Mely tova cseng – örök időn.
És jött egy nap, a mely meghozta
Küzdése bérit kamatozva,
Börtön megnyílt – békók
szétmáltak,
Ünnep volt – a világosságnak
Világra szóló ünnepe!
És bár e napot várva lesve –
Setét haját a dér megeste:
Ismét megifjodott vele!
Dicsőitnélek óda-szárnyon,
De fáj a seb még – csak hadd
fájjon! –
Az ajk szöglete meg-meg moccan,
S még nem nézhetjük képed hosszan
Köny nélkül a terem falán –
–
Mozdulat, hang még élve élnek,
S tieid még álmodnak véled! …
Az ódahangra még korán! …
Fülünkbe csendül szavad érce,
Mint pattogott, ah, élc az élcre!
Szikrázó elméd szivárványa
A sziporkákat miként hányja,
Örök forrásból pazaron. –
Emitt a szék – amott az asztal
És itt a könyv – – már nem
marasztal,
Te túl vagy a végső lapon.
Hősök hunynak – regék születnek!
…
Maholnap te is ugy jelensz meg,
Mint a szent harcok bajnok-árnya,
Emberfölötti magasságba.
Fejeden a honvédcsákó,
Piros vér a lengő taláron,
Mint tünemény – miként egy
álom,
Csataködből fel-felszálló!!…
Szegedi Hiradó, (18. évf. 126. szám) 1876. október 15., 2. p.
A
új zsinagóga
költői sorában elsőként említjük annak a
versrészletnek a szerzőjét, amely az
épületen belül, az előcsarnok nyugati falán
olvasható. Az emléktáblát
„Óh
bárcsak
gyászotok s keservetek
A
mindenség
egébe térne meg,
S
lebegne
nemzedékről nemzedékre.”
Az idézet a legnagyobb újkori héber költőtől, Hájim Nahman Bialiktól való.
Bialik a volhíniai Redi (Radij) faluban, e Zsitormirhoz közeli helységben született 1873-ban. Hétéves volt, amikor atyja meghalt, s a családra ínség következett. Nagyapja vette magához, akinek könyveit mohón olvasta. Középkori zsidó bölcsek műveivel, majd orosz költőkkel ismerkedett. Tizenöt évesen jesívába (Talmud-iskolába) került, s az itt töltött időszakban a rabbinikus tanulmányok mellett az új héber irodalommal is volt találkozása. 1891-ben Odesszában, a zsidó modernizmus központjában kötött életre szóló barátságot Ahad Ha’am-mal, aki írásra, alkotásokra bátorította. 1892-ben jelent meg először verse. Patai József 1897-ben fordította magyarra A talmudista című elbeszélő költeményét. Kosztolányi is fordított tőle. Bialik költészetének kiteljesedése az első világháború, a polgárháború éveiben is folytatódott. 1921-ben Gorkíj közbenjárásával engedélyt kapott, hogy elhagyja Szovjet-Oroszországot. 1924-ben a britek által mintegy 30 évig Palesztínának nevezett mandátumterületen, az egykori és a leendő Izraelben telepedett le. 1934-ben halt meg egy operáció után, Bécsben.
Bialik jiddis és héber nyelven alkotott. Az előbbi az askenázi, azaz a közép- és kelet-európai zsidók nyelve, amely a héberből és az arámiból, valamint közép- és felnémet dialektusokból keletkezett. Első ismert nyelvemléke 1272-ből való: egy wormsi imakönyvbe héber betűkkel írott áldás. A jiddis a világ egyik legelterjedtebb nyelve volt a vészkorszak előtt. Ha máshonnan nem, Kertész Imre méltán világhírre jutott regényéből, a Sortalanságból tudható, hogy azok, akik beszélték ezt a nyelvet, a zsidó önazonosság megőrzése zálogának tekintették. A regény főhőse nem értette a jiddist, így ő maga sem, s a jiddisül beszélők sem tartották őt, a zsidónak bélyegzett embert közülük valónak. A gyilkosokat efféle distinkció nem érdekelte, természetesen.
A Török Birodalomban élesztették újjá a szent nyelvet, a hébert. Ez lett a hetven nyelven beszélő bevándorolt népesség minden tagjának egyformán, egyenlőképpen megtanulandó „új”, közös nyelve. A Litvániából érkezett Ben Jehuda előbb a saját gyermekeit, azután azok társait tanította, amazok meg a szüleiket oktatták héberre. Az ivrit ma él, s ebben Bialik is oroszlánrészt vállalt.
A Bialik előtti költők – mint D. I. Bornstein megjegyezte – „a Biblia zöld mezejéről zöld ágakat és szines virágokat szakítottak le és azokkal díszítették költészetük hajlékát. Bialik azonban a Biblia melegágyából ültette át a maga talajába a Szentírás nyelvének virágait, gondozta és ápolta, míg végül szép zöldellő kertté varázsolta azt.” És ehhez tegyük hozzá azt, hogy Bialik nem volt héber anyanyelvű.”(Moskovics Mihály: A Biblia Bialik költészetében... Bölcsészdoktori értekezés. 1943.)
Bialik honosította meg Izraelben a huszadik század egyik legszebb zsidó hagyományát, az oneg sábbát-ot, a szombati örömöt. A szombati ünnepi délutánokon Tel Aviv-i otthonában összegyűjtötte azokat, akik különböző országokból, különböző szokásokkal kerültek Izraelbe és többé-kevésbé elidegenültek a héber nyelvtől, a zsidó kultúrától, a vallásosságtól. Új formában tárta eléjük a régi, vallásos zsidó szombatot, segített nekik lélekben is hazatalálni. A vallást, a zsidó hagyományokat kincsestárnak tekintette, ez volt költészetének alapmotívuma. Nem csupán ihletforrás volt számára, hanem ebben látta a zsidó nép szellemi otthonát, fennmaradásának biztosítékát.
Nem csoda hát, hogy Bialik, a szegedi zsinagóga költője Izraelben olyan szerepet tölt be, mint nálunk Petőfi, hogy költeményei – a Szentírás mellett – minden családi otthonban megtalálhatók. Minthogy a zsinagóga a zsidók számára otthont is jelent, Bialik sorai méltán kerültek annak falára.
Az emléktáblára került három sor A harag dalaiból ciklus második darabjából való, melynek címe: A mártírok között. A fordítás Patai József: Héber költők II. (Budapest, 1912. IMIT) 298. oldalán található. A szöveg célnak megfelelő kicsiny mértékű átszerkesztése minden bizonnyal az akkor még ifjú, de elhivatott, tudós rabbitól, Raj Tamástól származik.
Bialik az 1903-as kisinyovi pogrom után írta megindító elégiáját, A harag dalaiból ciklus első darabját, Az öldöklés városában-t, amelyet a cári cenzúra miatt először Nemirovi látomás címmel közölt.
Ben S’lomo az 1941. évi Kamenyec-Podolszk-i tömeggyilkosságra hívta fel a figyelmet az ő Nemirovi gyűlésével. A költemény, melyet a Szeged 2001. évi februári számában olvashatunk, a kozák öldöklés képeivel egybeforrasztva veti a részvétlen világba a döbbenet kérdését: „Kit küldjünk hát? Ki menjen helyettünk, ki menjen?” Egymás után jelentkezik a jajkiáltás közvetítésére, vagy talán a bosszúra a Vér, a Víz, az Éhség, a Járvány, a Halál, végül: a Félelem. Nemirov őt küldi:
„Te
menj!
És ordítsd szünös-szüntelen!
Kiáltsd
az
utcák vad köveiből!
Süvölts
az
oszlopok közeiből!
Menj
a
kocsmákba, hol a zene víg ma,
menj
a
hálószobákba!
Törj
be
szívükbe, át a mellen,
légy
fellebbezés lágy nyugalmuk ellen!”
A profetikus vízió kezdő kérdése Ésaiást (Jesáját) idézi:
„És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; És illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett. És hallám az Úrnak szavát, a ki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6,6-8).
A próféta küldetéses szerepét a magyar költészetben legemlékezetesebben Petőfi vállalta magára. Petőfitől tudjuk: a költő az Úr küldöttje, akár a próféták. Parázzsal ajkán, szívén, magát emésztve, lángoszlopként halad a nép előtt. Akkor is utat mutat, ha a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán, ha küldetése látszólag hiábavaló, ha versei pusztába kiáltott szavak csupán.
„Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek;” (Ésaiás 6,9).
Kamenyec-Podolszk 1941-es elő-holokausztja ihlette Ben S’lomo említett költeményét, amint Bialikét a kisinyovi pogrom. Az emberek nem hallották, ha hallották, nem értették a profetikus szavakat. S valóban, nagy sivárság volt az emberi szívekben és hamarosan nagy pusztaság lett a földön. Mert „Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, s teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!” (Ésaiás 5,20)...
A vészkorszak egész Európa, az egész magyarság tragédiájává vált.
Az Auschwitz utáni nemzedékhez is maradt Ben S’lomonak mondanivalója. 1945-ben megjelent költeménye mindannyiunknak szól. Ez a költemény került a Mártírok Emlékcsarnoka főfalára, héber és magyar nyelven.
Testvér,
kit egykor elküld hozzánk a messze föld,
Élő
testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De
sírunk
nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér,
mire gondolsz előtte állva?
Látod
a
magányos, agyontiport szívet
Szánó
tekintetet rá senki sem vetett.
Látod-e,
mondd, a gázban fuldokló kisdedet
Kit
féltő
gonddal anyja ölében rejteget.
Látod
a
holt anya mellett hogy áll a gyermek
S
bénuló
szíve a halál szemébe dermed.
Látod-e
azt, ki ásva önnön sírjába néz
A
szív
alél, de gépként, parancsra jár a
kéz.
Látod-e
azt, ki élt még, hogy rázuhant a hant
Vergődik
még, de nincs út a hullák közt alant.
Látod,
hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk,
S
még a
madár se járt, hol utolsót leheltünk.
A
puszta
templomokban árván búsulva bent
Évadján
az
iszonynak erről beszél a csend.
Testvér,
kit egykor elküld hozzánk egy messze föld,
Élő
testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De
sírunk
nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér,
erre gondolj előtte állva.
Az emléktáblán nevével nem jegyzett Ben S’lomo, polgári nevén Steinmetz Herman útja a kárpátaljai Bruszturáról Debrecenbe, majd az Óceánon túlra, Amerikába vezetett. Itthon maradtak márványba vésve – Gáspár Endre és Kardos László fordításában – imádságos szavai, embert kereső kérdései.
A szegedi új zsinagóga költői közül a legfiatalabb s kétségkívül a legszegedibb Gergely Judith. Életműve nem az irodalomhoz, nem a költészethez köti elsősorban, a városhoz való személyes kötődései azonban elszakíthatatlanok.
Gergely Judith apai ágon erdélyi, fogarasi család leszármazottja. Édesapja a budapesti egyetem elvégzése után 1919 táján került Szegedre.
Az anyai ág, a Reitzerek a Bácskából települtek a városba a 19. század második felében. Nagyatyjának, Reitzer Zsigmondnak a neve a Magyar Zsidó Lexikonban is megtalálható. Reitzer Jakabot, Gergely Judith dédnagyatyjának bátyját hitközségi elnökké választották Szegeden. Ő adományozta az új zsinagógának azt a mára már kissé megromlott állagú tölgyfaülőkét, amely a Mártírok Emlékcsarnoka délnyugati sarkában található. Az előtte lévő fekete márvány szarkofágra került fel 1947-ben Gergely Judith megrendítő verse.
Közismert Szegeden a „toronyaljiak” és a „gyüttmöntek” ma már tréfás megkülönböztetése. Eredete abba az időbe nyúlik vissza, amidőn nem könnyen kaphatta meg valaki a városi polgárjogot. Nos, akkoriban a zsidó hitközség régebbijei (hiesige Kinder) sem adták olcsón a gyüttmönt (hergeloffene) hitsorsosoknak a már bekebelezettek kitüntető címét, a „chóvert”, amit meg is vonhattak az arra esetleg érdemtelenné vélt személytől.
Reitzer Jakab, aki 1814 körül született, röviddel az 1848-as forradalom előtt jött Szegedre. Elsősorban gyékénykereskedelemmel foglalkozott, a tápai gyékényeket messze vidékekre épp úgy eljuttatta, mint a kincstári egyedáruság (pl. dohányforgalmazás) céljaira.
Miután a chóver címmel felruháztatott, 1856-tól több ízben nyert el közösségi megbecsülést jelentő tisztségeket, képviselő, majd elöljáró lett. Élete végén – amint a korabeli történetírás megörökítette – iskolai elöljáróként ritka odaadással és kitartással működött még a többiektől cserbenhagyatva is. Rokonszenves modora, szigorú becsületessége és jótékonysága folytán nagy elismerés övezte személyét. (Kulinyi-Löw: XI., 105. p.).
A két világháború között a szegedi Reitzer és Gergely család péntek esténként a nagyapa, Reitzer Zsigmond asztalát körülülve várakozott a szombat bejövetelére. A nagyapa a régi templom világi elöljárója volt. Szoros kapcsolat fűzte Löw Immánuel főrabbihoz, akitől baráti gesztusként egy meggyfa botot kapott, látása megromlása utáni segítségül. A meggyfát a zsidó iskola udvarában vágták ki, ennek az anyaga szolgált az idős főrabbi jóvoltából barátja támaszául.
Mint a Löw-per Hidvégi Máté és Péter László által írott feldolgozásaiból tudható, Löw Immánuel az ellenforradalmi korszak kezdetén fogságot szenvedett. Reitzer Zsigmond egyike volt azon férfiaknak, akik tízének a kormányzó kabinett-irodája engedélyezte, hogy a kormányzósértés vádja miatt házi őrizetbe került Löw Immánuel házában megjelenjenek, hogy a reggeli és esti imához a szükséges minján meglegyen.
(Mennyi olyan zsidó furcsaságon akadunk fenn, melyeket értelmezve olyan üzeneteket lelhetünk, nem zsidó magyarok, hívők és keresők, vallásosak és vallástalanok, amelyek akár a nemzeti megmaradás követhető útját-módját jelölik meg a világ legrégebbi máig fennmaradt nemzetének tapasztalatai alapján!)
Tíz felnőtt férfi szükséges a közös imádsághoz – ez a minján. A Sínai-hegyen a törvényadás és annak elfogadása közösségi aktusként ment végbe. Nem egymástól elkülönült individuumokkal, hanem a zsidókkal kötött szövetséget az Úr, s lettek ily módon választott nemzetté. A közösség alapvető vallási érték a zsidóság számára. A minján azt a meggyőződést képviseli, hogy a híveknek szükségük van egymásra, csak közösségben tudják fenntartani kapcsolatukat Istennel (Benoschofsky Imre, 1997.).
A
Reitzer család nőtagjai kivették részüket a
közösségi munkálkodásból. Az
1902-ben született Reitzer Alice Gergely Miklósné,
az izraelita Leányegylet
alelnöke volt, majd a deportálásból
visszatérve a Nőegyletben karitatív munkát
végzett. Az 50-es évek végétől több
mint 20 éven át, 1979-ig, annak elnökeként
dolgozott. Követendő életútját, a Szegedi
Elöljáróság és a Nőtagozat a
felújított hitközségi díszteremben
elhelyezett emléktáblával ismerte el Alice
néni születése 100.
évfordulóján, a család, a régi
barátok, a szegedi és
debreceni tisztelgők jelenlétében. (
Gergely Judit Reitzer Alice és Gergely Miklós, a kiváló gyógyszerész gyermeke. Szegeden született 1927. február 27-én. Iskolai tanulmányait Szegeden végezte, az Árpádházi Szent Erzsébet Gimnáziumban, 1945-ben jeles eredménnyel érettségizett. Gimnazista korában deportálták, s mint mondja, a sors, vagy az Örökkévaló különös kegyelméből szüleivel és nagyszüleivel együtt tért vissza.
Már egyetemista, amikor pályázatot írtak ki a vészkorszak áldozatainak emlékét megörökítő szöveg elkészítésére. A jeligés műveket a bíráló bizottság – melynek tagja volt Dr. Papp Róbert hitközségi elnök, elnöke pedig Dr. Frenkel Jenő főrabbi – értékelte. A borítékok felnyitása után derült ki, hogy a legszebbnek ítélt mű nem hívatásos író, újságíró műve lett, ha nem egy fiatal egyetemi hallgatóé, aki nem is a bölcsészkaron, hanem a gyógyszerészetin tanult ekkor.
Az ifjú leányt az a személyes élmény ihlette, amely örökre odaveszett elemi iskolai osztálytársaira emlékezve érintette meg szívét. Iskolatársai, barátnői közül minden második a gázkamarában, vagy vagonokban, elhurcoltatás közben fejezte be életét. Siratta nagybátyjait, nagynénjeit, rokonait. A fekete márványszarkofágon olvasható költemény ma is megrendíti mindazokat, akik hajlandók szívüket egy kicsit is megnyitni előtte.
Ti
vér voltatok Ábrahám fajából
Ezért
haltatok vértanú halált
Ezért
égtetek iszonyú máglyákon
És
hamvatok
a légben szerteszállt.
Te
jelképes sír foglaljad magadba
A
sok
gyermeket és apát anyát
S
mi
eljövünk a lelkek csarnokába
Elsírni
szívünk sajgó bánatát.
Gergely Judith további pályája eltér a költök, irodalmárokétól. Gyászverse nem a költői babért, hanem az értelmetlen tragédia, a részvét koszorúját idézi fel a Mártírok Emlékcsarnokában. Alkotója felnőtt életpályáját éppen az élet védelmének, megóvásának, meghosszabbításának szentelte, s bizony alig számlálhatók az elismerések, a tudományos életben aratott sikerek, melyeket elért.
Tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen folytatta, az orvostudományi karon nyert gyógyszerészi diplomát 1950-ben. 1958-ban summa cum laude minősítéssel szerzett gyógyszerész doktori oklevelet. Kandidátusi értekezését 1965-ben az opponensek egyhangú elismerésével védte meg. 1973-ban szakgyógyszerészi képesítést nyert. 1982-ben az orvostudományok (akadémiai) doktora címet szerezte meg.
Prof. dr. Gergely Judith 1954-ben ment férjhez Dr. Kulcsár Andráshoz, aki jelenleg a Debreceni Egyetem II. számú belklinikájának professzora. Közös életük Debrecenhez kötötte őket. Gyermekeik: Dr. Kulcsár Lajos sebész szakorvos, Dr. Kulcsár Júlia belgyógyász szakorvos. Az édesapa halála után Gergely Miklósné is leányához költözött Debrecenbe. A mama itt folytatta tovább a Szegeden elkezdett közösségi munkát, s ebben leánya, az emlékvers költője is kivette, és máig kiveszi részét. A zsinagóga költője a Debreceni Magyar Zsidó Tudományos Társaság társelnöke, tagja a debreceni hitközség elöljáróságának, választott képviselője a MAZSIHISZ-nek. A Hungarian Affíliate of International Council Jewish Women elnöke.
S most néhány adat Gergely Judith tudományos munkásságáról. Szegedi egyetemi hallgatóként kezdett dolgozni Ábrahám Ambrus akadémikus intézetében. 1954-ben került a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetébe, ahol tanársegédi, adjunktusi, majd docensi beosztást nyert. 1990-ben nevezte ki egyetemi tanárrá a köztársasági elnök. 1999 óta a Debreceni Egyetem emeritus professzora, jelenleg is az egyetem Gyógyszertani Intézetében dolgozik. Részt vesz a magyar és külföldi medikusok magyar és angol nyelvű oktatásában, a molekuláris biológusok képzésében, továbbá gyógyszerészhallgatók és rezidensek oktatásában. Vezetésével több egyetemi doktori disszertáció, tudományos diákköri dolgozat és pályamunka készült magyar és angol nyelven. Számos kandidátusi és akadémiai doktori disszertáció opponensi, illetve bíráló bizottsági teendőit látta el. Az Egészségügyi Felsőfokú Szakirányú Szakképzési és Továbbképzési Bizottságában szakvizsgák elnöki és kérdező tisztet tölt be gyógyszertan tárgykörben.
Mintegy 150 publikációja jelent meg rangos hazai és külföldi szakfolyóiratokban. Főleg az egészséges és a kóros májra gyakorolt hormonális hatások vizsgálatával foglalkozott. Kutatómunkáját az Egészségügyi Tudományos Tanács támogatta.
A Magyar Tudományos Akadémia V., Orvosi Osztálya köztestületi tagja. Az MTA Debreceni Központja Geriátriai Bizottságának társelnöke. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság Gyógyszerkutatási Szakosztálya elnöki tisztségét két ciklusban töltötte be, jelenleg alelnök. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság országos vezetőségébe kétszer két cikluson keresztül választották be, a Társaság Szenátusának elnökségi tagja. Több más szakmai tudományos társaság tagja, szaklap szerkesztőbizottsági tagja.
Háromszor kapta meg a Magyar Gasztroenterológiai társaság nagydíját, megkapta a Debreceni Akadémiai Bizottság kiemelt pályadíját. Tudományos publikációit többször nívódíjjal ismerték el. A Worldwide Hungarian Medical Academy alapító tagja, felvetélt nyert a New York Academy of Sciences, az International Study Group of Steroid Research-be.
További kitüntetései: Than Károly érem (1972), Magyar Gyógyszerészeti Társaság Oktató Munkáért (1975), Győry István emlékérem, (1982), Kiváló Munkáért Minisztertanácsi Kitüntetés (1984), Millecentenárium, Magyar Gyógyszerészeti Társaság (1996), Kabay János Érem Gyógyszerkutatásért (2000), Pro homine nobile pharmaciae (2002).
Itt az ideje, hogy Szeged művelt olvasóközönsége ezt az életművet is megismerje.
A szegedi Bába Kiadónál a napokban jelenik meg második kiadásban Varga Papi László: Zsidó magyarok Szegeden, Löw Lipót és Löw Immánuel című munkája. A szerző Az örök reménység temploma – A szegedi új zsinagóga szimbólumai és hagyományai című – kiadásra váró – könyvét a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára 2002-ben Pedagógus Kutatói Pályadíjban részesítette. (A szerkesztő).