Márványba vésve – levél Ben S’lomótól

A közelmúltban Brooklynból érkezett levélben a zsinagóga költője reagált a Szeged 2001. évi februári számában megjelent közleményre. Ebben a Szegeden márványba vésett költemény szerzőjének felderítésével foglalkoztam. Ben S’lomo mostani levelének közreadásával ezúttal ismét összefoglalom illetve kiegészítem, amit a gyászkölteményről és írójáról, valamint az őt felnevelő vallási-etnikai-kulturális közegről nem fölösleges tudni.

Az ortodox zsidóság még Jeruzsálemben is a Mea Seárim negyed egzotikus kisebbségének tűnik a turista szemében, Szegeden pedig dr. Pollák Lászlón kívül még azt is alig tartja számon valaki, hogy ortodox zsidók városunkban is éltek a vészkorszakig. Valóban nem a Dél-alföld, hanem az észak-keleti Felvidék, Kárpátalja volt a történelmi Magyarországon a szokásaikhoz, hitükhöz ragaszkodó embereknek a szűkebb hazája, ahonnan az itt közölt levél feladója, Ben S’lomo, polgári nevén Steinmetz Herman is származik.

Ez a terület volt az, amelyikre a galíciai zsidóság a tartománynak a Habsburg Birodalomhoz történt csatolása, vagyis 1772 után bevándorolt. A megelőző évszázadokban őseik a lengyel királyok hívására költöztek Kelet-Európába elsősorban a Rajna-vidékről, ahol a távolsági kereskedelemből a keresztes háborúk idejétől kezdve fokozatosan kiszorították őket, s gyakorta estek a városi csőcselék garázdaságainak áldozatául. Nem volt ritka az sem, hogy a virágzó középkor mindig pénzszűkében lévő európai uralkodói hitvitára kényszerítvén zsidó alattvalóikat, időről időre felfedezték, hogy ezek nem keresztények, ezért ingatlan vagyonuk, s ingóságaik nagy részének hátrahagyásával elűzték őket. Gyakori volt – Magyarországon is előfordult – az úgynevezett levélölés elrendelése, amelynek során az uralkodó megsemmisítette az adósleveleket, eltörölte a zsidóktól felvett kölcsönöket. Egyéb rablók kockázataira is tekintve érthető az uzsorakamat, amelyre a (nem kötelező) kölcsönöket adták.

Az Európa nyugati részéről elűzött zsidókat már V. (Jámbor) Boleszláv (1221-1279) Nagy-Lengyelország fejedelme is szívesen fogadta. A lengyel – s később a Hedvig királynő és Jagelló litván fejedelem házassága nyomán kialakult lengyel-litván – állam területén hiányoztak az ipari és kereskedelmi foglalkozások, a városi lakosság, ezért ösztönözték az uralkodók a nyugati, askenáz zsidók bevándorlását. A Török Birodalomnak a Fekete-tenger partvidékén történt terjeszkedése a keleti, 1492 után az Ibériai félszigetről elűzött szefárd zsidók beköltözését is lehetővé tette. Lengyelországban a zsidókat felvették a céhekbe, a falvakban földet művelhettek, vendéglőt, kocsmát nyithattak. A lengyelországi jobbágyság késő-középkori, a királyi hatalom gyengeségéből következő iszonyatos földesúri kizsákmányolása parasztlázadásokhoz vezetett, melyeknek legkézenfekvőbb áldozatai a parasztokhoz képest módos zsidó boltosok, kocsmárosok voltak. Az orosz-török határvidékről betörő kozákok is onnan raboltak, ahonnan volt mit elvinni, ezért a 17. század közepe ebben a régióban pogromokat, pusztulást, népirtást hozott.

A következő évszázadban a lengyel nemesség köztársasága az orosz terjeszkedés áldozatává lett. Oroszország uralkodója, II. Katalin megtiltotta, hogy a zsidó lakosok elhagyják az újonnan bekebelezett, 16 tartományra osztott területeket. Ezt nevezték letelepedési övezetnek, amely azonban nem volt határos a történelmi Magyarországgal. Ezzel a világgal Marc Chagall festményein keresztül kerülhetünk közelebbi ismeretségbe, tőle vétetett a Hegedűs a háztetőn cím Sólém Áléhem: Tóbiás, a tejesember című novella-ciklusának színpadi változatához. Feledhetetlen Bessenyei Ferenc zseniális alakítása, mellyel a főhőst a magyar közönség szívébe zárta.

Mária Terézia a zsidó lakosságtól ódzkodva vette birtokba Lengyelország felosztásakor Galíciát, az összbirodalmi szemlélet jegyében azonban az oroszországihoz hasonló korlátozó intézkedéstől tartózkodott. A királynő minden távolságtartása ellenére tűrte a Magyarországra történő bevándorlást, amely a cseh-morva tartományokból apja, VI. Károly császár rendeletének hatására 1726 után megkezdődött. A császár ugyanis családonként egyetlen zsidó férfi nősülését engedélyezte, ám rendelete a Magyar Királyságban nem volt hatályos. II. József a zsidó lakosság hasznosságára tekintettel biztosította az ingatlanszerzés jogát Galíciában, s csak az iskolázatlan, tehát beilleszkedésre kevéssé alkalmas zsidókat tiltotta el az iparűzéstől, a kereskedelemtől és a földbérlettől. Mint ismeretes, a kalapos király trónra lépését követően előbb az örökös tartományokban, majd 1783-ban Magyarországon is kiadta a zsidókra vonatkozó türelmi rendeletét.

Bár a rómaiak korában volt, a török kiűzése után nem maradt zsidó lakosság a Kárpát-medencében. A Galíciából érkezők az északkeleti megyékben, a Morvaországból jöttek északnyugaton, például Pozsonyban telepedtek le. A zsidók megélhetést azokon pályákon és foglalkozásokban találtak, amelyeket a befogadó társadalom meghagyott számukra, vagyis amelyek a korabeli Magyarországon hiányoztak. Vallásukat, hagyományaikat és szokásaikat sokáig megőrizték. A község (kehilla, kahal) a családok egész életvitelét a vallástörvények alapján szabályozta. A magyarországi polgárosodással együtt járó emancipáció (a zsidók egyenjogúsítása) a 19. században azt a népi önazonosságot veszélyeztette, amelyet mindaddig sikerült megőrizniük. Ez az oka annak, hogy a kiegyezés idején Magyarországon éles szakítás ment végbe a zsidóságon belül. Az ortodoxok a változtatatás nélkül megőrzendő hitükben, liturgiájukban, hagyományaikban látták biztosítva zsidóságukat. A szekularizálódó keresztény társadalomhoz asszimilálódó neológok bíztak a zsidó vallású magyarrá válás perspektíváiban. A zsidó életet átfogó községet ekkor váltotta fel a hitközségek korlátozott hatáskörű szervezete.

Az ország észak-keleti vidékein a kicsiny falvakban lassan hatott a polgári egyenlőség vonzása. Zemplénben, Szabolcsban, vagy a Kárpátok völgyei mélyén nemcsak az ortodoxia, de ennek egy sajátos változata, a haszidizmus is megélt háborítatlanul. A napfény íze című hollywoodi zsánerű Szabó István-film kezdő jelenetei, még inkább egy-egy Kárpátalján játszódó csehszlovák filmalkotás idézi fel néha ennek a szegény, de lírai szépségű, gyémántos tisztaságú, egzotikus falusi világnak az emlékét. A kállói cádik, Reb Eizik Taub dala, a Zöld erdőben, kék mezőben sétáló madárról ma már elhagyott óhelek, sírok, fölött száll. Ki emlékeztet ma már Teitelbaum Mózes pataki rebbére, az emancipációt elutasító cádikra, aki úgy 1810-12 táján egy kisfiút megáldva nagy dicsőséget jósolt neki. A gyermeket Kossuth Lajosnak hívták, s az ő 1849-es kormányzósága idején Szegeden hoztak törvényt a zsidók emancipációjáról.

Az észak-keleti tájak haszid világából való a zsinagóga titokzatos költője, Ben S’lomo, akinek a neve nem olvasható költeménye alatt a zsinagógában, s akit kis híján feledésre ítélt a legendát formáló emlékezet.

Magyarországi héber költőként Patai Józsefet és Feuerstein Avigdort (Hameirit) ismeri rajta kívül az irodalomtörténet. A negyedik, a Ben S'lomónál idősebb Ben Cur volna, akinek kéziratos, Patai Józseftől magyarra fordított verseiről Kardos László tett említést 1947-ben, ám e sorok írója nem lelt más helyütt nyomára.

Évtizedeket átívelő hallgatás rejtette magát Ben S'lomót is. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években mintha nem is létezett volna zsidó múlt Magyarországon: maga Kardos is kihagyja fordításköteteiből a héber költőket. Ezekben az évtizedekben a zsidók vagy kivándoroltak, disszidáltak, vagy hallgatásukkal igyekeztek a vészkorszakot meg nem történtté tenni, ezzel gyermekeiket megóvni attól, amit a zsidóvá bélyegzés jelentett 1944-ben. A többiek? A nem zsidók? Találgatni lehet. A részvét megvallása képtelenségnek tűnhetett a vészkorszak után. Hogyan lehet egyáltalán részt venni abban a bánatban? Hogyan lehet akárcsak tanúságot tenni száz és százezer ember, felnőttek, gyerekek, öregek elhurcolásáról, meggyilkolásáról? Ez a megoszthatatlan, kibeszélhetetlen gyász az ötvenes évek parancsolt némaságában inkább elválasztotta, mint összekötötte a túlélőket. S azután itt volt az ÁVH, amelyről 56 után is csak suttogva lehetett szólni, amint suttogva mondták erre vagy arra az emberre, hogy zsidó. Sokaknak zsidó és ávós egyet jelentett. A táborokból épp hogy visszatért és kitelepített zsidóknak aligha. Magyarázat nem találkozott, maradt a csend, a métely.

Steinmetz Herman életútja kalandregényeket idéz, mint oly sok honfitársunké, akik átélték az elmúlt évszázad megpróbáltatásait. Kárpátaljáról, Bruszturáról (ma: Lopuhїv) származott, de Budapesten született 1915 március 20-án.

A Máramaros vármegye Tarcavízi járásában fekvő, 1655 lakossal rendelkező faluban az utolsó békeévben 54 magyar élt, s közülük 21 volt ortodox zsidó vallású. Ben S’lomo tehát a legkisebb kisebbség kisebbségének sarjaként a legtávolabbi kárpáti határszélről indult el, minapi levele pedig a világ talán legfontosabb városából érkezett.

A költő, mint minden zsidó ember, a II. József által elrendelt német polgári néven kívül természetesen zsidó nevet is kapott, apja után Ben S’lomónak, Salamon fiának nevezték. Nagy létszámú, ortodox zsidó családba született. Anyai családja legalább öt generáción keresztül a történelmi Magyarország Máramaros vármegyéjében élt. A családban a jiddis anyanyelven kívül beszélték a magyar, ukrán, német nyelvet is.

Ben S’lomo költői tehetsége nyolc éves korában nyilvánult meg először, 25 éves koráig jiddis és irodalmi német nyelven írt. Héberül azután kezdett verselni, hogy 1940-ben feleségül vette a tüneményes szépségű debreceni Eisenberg Dórát. Házassága révén került Debrecenbe, ahol a zsidó gimnázium tanára, Kardos László körébe került.

Debrecenben jelent meg 1942-ben G’sarim (Hidak) című héber verseskötete. Kritikusa, Widder Salamon szerint (Libanon, 1943. 4. szám, 126-127. p.) költészete híd akart lenni a romlás világa felett, múzsája papnő, aki áldást szór maga körül és látszólag nem törődik azzal, hogy a híd építője a feledés homályába merül. (E kijelentés mintha megjövendölné költőnk későbbi szegedi sorsát!). Zsengéi mellett ebben a kötetben mutatta be szerelmi költészetét, melyet nem fűtött vad szenvedély, érzelmeire halk szordínót tett. Múzsáját szelíden ostromolta azért a varázshangért, aminek a neve: költészet.

Ben S’lomo költészetének alaptónusát a kötet egyetlen műfordítása jellemzi. Goethe A vándor éji dala, a lírai költészetnek e remeke magyar költőket is fordításra ihletett. Ben S’lomo költészete a leheletnyi csönd és a gyöngédség eme világához áll legközelebb.

Nem lelkesedett, s nem lelkesített. Izrael fénye csak messziről csillámlott néhány sorában, nem viharzik, nem háborog a sorscsapásokon ebben a kötetben, csupán két darabjában hangzik felháborodás, a harag dalainak visszhangja. Közülük A nemirovi gyűlés az a poéma, amelyben a zsidó sors világot megrázó katasztrófája erőteljesebb hangot csalt a költő ajkaira.

E nagy költeményében az orosz pogromfészek körüli erdők mélyén árnyak suhannak és suttogják: kit küldjünk? Kit küldjünk, hová, kikhez és mivel? Egymás után sorakoznak és ajánlkoznak az emberi szenvedés kísértetei: a vér, az éhség, a pusztító járvány, a dermesztő fagy, az elnyelő vízár, a megbecstelenített ártatlanság – és a mindennél kegyetlenebb rettegés. Az éj és tragédia sötétjében a magyar fordítás szerint sem válik el, hogy vajon a túlélők, avagy az elpusztultak, vagy maguk a rettenet árnyai kísérlik meg a zsidóság földi pokláról hiteles tanúként a híradást?

            Ben S’lomo a haszidok életét élte a huszadik századi nagyvárosban, Debrecenben is. Ehhez az élethez nem csak a strájmlis, kaftános öltözködés, hanem az a zsidóságra jellemző, a Bibliában is fellelhető időszemlélet is hozzá tartozott, amely az eseményeket, történéseket nem mechanikus egymásutánban látja, hanem lényegi összetartozásuk rendjében. Nem térhetett ki a költői alkatától idegen profetikus megszólalás elől, amely a készülő népirtásra figyelmeztetett. Költeménye, mely alcímében a 16. századi katasztrófát idézte, valójában a kamenyec-podolszki elő-holokausztról szólt: a versbéli árnyak beborították Magyarországot is.

A kötet megjelenése előtti évben, 1941. augusztusában mintegy 16-18 ezer embert, Magyarországról elhurcolt külhonos zsidót öltek meg német és ukrán fasiszták Kamenyec-Podolszkban. Azok, akik a kiűzetést elrendelték, erről a tömeggyilkosságról nem tudtak, de azokban a napokban meghozták az úgynevezett III. zsidótörvényt, az 1941:XV. törvénycikket.

A poéma Dr. Weisz Pál nyersfordításából Kardos László átköltésében vált magyarul ismertté. Két zsidó színész, Szigethy Jenő és Róbert Mária bejárta vele az országot. A vészkorszak után végre igazi hazát teremteni vágyó cionista fiatalok táborozásain nem a címével, hanem a legemlékezetesebb motívumával, a Félelemmel említették a költeményt. (Scheiber Sándor: Egy Magyarországról indult héber költő = Nagyvilág, 1980. 10. szám, 1561. p.). Nyomtatásban 1987 decemberében megjelent a tel-avivi Remény című folyóiratban, majd 1994 október 15-én a magyarországi Új Élet című lap 3. oldalán.

A Kamenyec Podolszk melletti tömeggyilkosság másik verset ihletett, amely feszesebben, keményebben szembesít a szörnyűséggel, a gonosszal, mégsem nélkülözi a költészet lélekmozdító hatását, és a távolságtartó döbbeneten áttörő erővel kiváltja az azonosulást, az együttérzést. Míg A nemirovi gyűlés árnyai elindulnak érzékeltetni és megdöbbenteni, hírt adni valakinek a tragédiáról, – a Kamenyec Podolszk ihlette gyászvers nem tud hírvivőkről, vagy olyan világról, amelybe hír vihető, amelyben részvét ébred. A Ha eljössz című költemény személyesebb: egyedül szólít meg bárki túlélőt, s nem enged kibúvót, nem enged félrenézni, válaszra késztet. Mindegy, ki vagy, hóhér vagy áldozat, vagy ezeknek utóda, vagy egyike azoknak, akiket elkerült a gyilok, meg a cinkos hallgatás, mindegy. A hívő, haszid költő nem tesz különbséget a túlélők között. A tömeggyilkosságot megjelenítő képek után mindenkinek felteszi a kérdést: Mire gondolsz, előtte állva?

A vers megrázó ereje abból fakad, hogy csupán felidéz és kérdez. Gyöngéden felidézi az elhurcolt ember végtelen magányát a végtelen gonosszal szemben, az anya és gyermek örök bensőségességét az azt ellentételező pusztulásban. A kényszermunka izom-csont-ideg-fájdalom gócaként működtetett heftlingjének sorsa az Isten műveként létrejött teremtés emberi folytatásának szépségét idéző, háromezer éves zsoltárok áhítatával teljes szegedi templomban kérdez bennünket. Aki ember, annak kell a kérdésre válaszolni.

Jól választott a zsidó hitközség, amidőn a Mártírok Emlékcsarnokává nevezett zsinagógai előtér falára Ben S’lomo héber versét, valamint a Kardos László és Gáspár Endre fordítását vésették márványba, s avatták fel 1947. szeptember 21-én délelőtt.

            A költemény elhelyezését és felavatását az Új Élet sem, a szegedi napilapok sem említették. Az avatóünnep meghívójának szövege fennmaradt. Gergely Judithnak az egyik márványkoporsó feliratául szolgáló pályázat-nyertes költeménye mellett cím nélkül, ahogyan a márványba vésetett, tartalmazza e verset is a meghívó.

Ben S’lomo, mint ezt a most közölt levél elárulja, meghívást kapott az avatóünnepségre, amelyre kissé késve érkezett feleségével együtt. Emiatt Szegedről nem az ünnepség, hanem az azt követő ebéd, a jóféle hallé emlékét őrizte meg.

Ben S’lomo költői munkássága a háború után (melynek idején családjának jelentős része elpusztult), a kulturális életben megindult szovjetizálás ellenére látványos és őszinte elismerésben részesült. A Magyar PEN Club 1947. március 28-án, a budapesti Fészek klubban tartott ülésén egyhangú lelkesedéssel tagjai sorába választotta. Ennek ellenére – nem nehéz megsejteni, miért – 1948-ban családjával együtt Ausztriába, majd 1952-ben az Egyesült Államokba költözött. Sikeres üzletember lett, emellett publikált – túl gyakori héber neve (Salamon fia) helyett előbb C’ví Meir, majd C’ví Jair írói néven. Említik Hirschmannként (c’ví: hirsch, szarvas) is. Életéről és munkásságáról Borsányi-Schmidt Ferenc Debrecenből az újhéber költészet Parnasszusára (Remény, 1999. 5. szám, 45-52. p.) című írása számolt be.

A most kilencedik évtizedében járó, ez év márciusában nyolcvanhét éves költőt levélben kerestem fel, fényképet kértem tőle. A negyvenes évek elején készült fotó megérkezett. A mellékelt levél tollbamondással, a hatvankét éve társ, a debreceni Eisenberg Dóra kezével került a papírra. Ezt, és egy verseskötet dedikációját Ben S’lomo, Steinmetz Herman írta alá, aki feleségével együtt az egykori szegedi halászlé emlékéhez hasonlóan a magyar nyelvet is megőrizte.

A levél közreadásával nemcsak a megrendítő költemény szerzője, hanem egy Magyarországról indult, rendkívüli életpálya, egy ember sorsa előtt kívánok fejet hajtani.

                                                                                                                                 Varga László

(Megjegyzés: a levél és a végül itt meg nem jelent fotó közreadása szándékával íródott cikk.)