Elhangzott a szegedi új zsinagóga felavatásának 100 éves jubileumán rendezett tudományos konferencia első ülésnapján, 2003. május18-án. Megjelent a Szeged 2003. (15. évf.) 6-7. száma 81-83. oldalán, Zsidó tanácskozás cím alatt, hivatkozások nélkül.

Kérdések és válaszok – Ben S’lomo költeménye az új zsinagógában

A százéves új zsinagóga épületébe, „a földkerekségen szétszórt Izraelnek legragyogóbb eme szentélyébe”[1] lépve, még inkább csarnokából távozva – a látogató szemébe tűnik az a megrendítő költemény, amelynek szerzőjéről – egy másik emlékvers alkotójának személyével összefűzve – immár legendát szőtt az emlékezet. A héber-magyar versről Szegeden az a hír járta, hogy egy fiatal lánytól származik, aki a deportálásból megtérve ily módon emlékezett meg társairól. A fiatal lány, aki egykor a másik, a pályázat-nyertes költeményt írta, – dr. Gergely Judith professzorasszony – itt van közöttünk a kettős jubileumi ünnepségen.

Az első kérdés a két márványlapba vésett szignó nélküli vers kapcsán, hogy ki annak a költeménynek a szerzője? Ezzel kapcsolatosak a mű keletkezési körülményeire, eszmei fogantatására vonatkozó megállapítások is. A versbeli kérdésekhez, mint tartalmi elemekhez fűzendő néhány észrevételt követően a költeménynek a zsinagógában történt elhelyezéséről kívánok  még szólni.

A költő, Steinmetz Herman Máramaros vármegyéből, Bruszturáról származik. A falucska (ma Lopuhov) Királymezőtől északra található, ez volt a Tereszulka patak völgyében az utolsó lakott helység az ezeréves határ előtt. „Mikor kerek volt a világ”[2], a falu 1655 lakosából 54 volt magyar, 21 pedig ortodox zsidó. A közéjük tartozó költő Budapesten született 1915. március 20-án. Trianon után az 1939-es határváltozások következtében lett ismét magyarországi lakos. Házassága révén 1940-ben Debrecenben telepedett le.[3]

Itt került kapcsolatba Kardos Lászlóval (Debrecen, 1898. – Budapest, 1987.), aki 1922 szeptemberétől a Debreceni Zsidó Gimnázium tanára, majd 1927-től a Zsidó Diákinternátus igazgatója volt. Kardos a harmincas években angol, francia, héber nyelvtanfolyamokat szervezett, s miközben maga is elismert műfordítóvá vált, valóságos műfordító-irodalmár műhely szerveződött körülötte.[4]

A szigorúan ortodox haszid életmódot folytató Steinmetz vallási szempontból nem tartozhatott a debreceni neológ irodalmárok, vagy akárcsak a status quo ante felekezetű dr. Weisz Pál főrabbi körébe, ám irodalmi munkásságára hatást gyakorolt a debreceni zsidó kulturális gócpont. A kapcsolat kölcsönösen gyümölcsöző lehetett, hiszen Kardos László Héber költők antológiájának előszavában megemlékezett a jeles hebraista nyújtotta fordítói segítségről.[5]

Steinmetz Herman, aki előbb jiddis anyanyelvén, majd pozsonyi német gimnáziumi magántanulói tanulmányai után németül írt, Debrecenben kezdett héberül verselni, s vette fel a Ben S’lomo, Salamon fia nevet.

Az 1784-től számított újkori héber költészetnek Ben S’lomo előtt is voltak magyarországi művelői[6], de Patai József (Gyöngyöspata, 1882. – Tel-Aviv, 1953.) és Hameiri Avigdor (Ódávidháza, 1890. – Tel-Aviv 1970.) kivételével nem tudtak maguknak jelentős elismertséget szerezni. Ben S’lomónak nem ők, hanem Hajim Nahman Bialik, a modern héber költészet legnagyobb hatású alakja adott példát akkor, midőn költői alkatától idegen, de a történelem által rákényszeríttet témához kellett nyúlnia.

Bialik a legzsidóbb héber költő. Nyomában egész költői iskola támadt, melynek poézise zsidóbb a régi spanyol iskolának és utódainak költészeténél.[7] Az 1873-ban az oroszországi Volhíniában született Bialik már fiatalon kirobbanó tehetséggel verselt jiddisül. Érett költőként azonban a hébert használta, annak mesterévé vált.

A világ számos országában beszélték az askenázi zsidók jiddis nyelvét, amely a germán nyelvek egyike, közép- és felnémet dialektusokból keletkezett, a héberből, arámiból is építkezett, és szláv hatásokat is mutat.

A szent nyelvet, a hébert a Török Birodalomba tagolt Szentföldön élesztették újjá. Ez lett a hetven országból érkezett, s hetven nyelven beszélő, érző, gondolkodó zsidó népesség minden tagjának egyenlőképpen megtanulandó „új” nyelve. [8]

Különleges jelenség, s egyáltalán nem gyakori a világirodalomban, hogy a huszadik század első felében a héber költők nem voltak héber anyanyelvűek. Nem beszéltek héberül mindennapi életükben, és így nem is tudták a Biblia segítsége nélkül, mélyebb érzéseiket jól kifejezni.[9] Egy elemzőjének hasonlata szerint a Bialik előtti költők a Biblia mezejéről zöld ágakat és színes virágokat szakítottak le és azokkal díszítették költészetük hajlékát. Bialik azonban a Biblia melegágyából átültette a maga talajába, gondozta és ápolta ezeket a növényeket, míg végül szép zöldellő kertté varázsolta” poézisét.[10]

Bialikot biblikus nyelvezete, pátosza, tehetsége és küldetéstudata jelölte ki arra a vezető szerepre, amely a próféták jelentőségéhez hasonlítható. Amint megtalálta az e szerephez illő témáját, akkor alkotott nagyot.[11]

Még Oroszországban, az 1903-as rendkívül véres kisinyovi pogrom után írta meg elégiáját, amelyet a cári cenzúra miatt először Nemirovi látomás címen közölt. Ennek az egész versnek a kerete egy prófétai vízió. Égi hatalom szólítja fel a költőt, hasonlóan Ézsaiáshoz (Jesájához): „Menj az öldöklések városába”, aki e földöntúli vezetés irányításával sorban keresi fel a tragédiák színhelyeit,[12] hogy hangot és hírt adjon, figyelmet keltsen, és figyelmeztessen.

Ben S’lomo is erre az útra lépett akkor, amikor a Magyarországon élt külhonos zsidókat elérte el a népirtás pusztító dühe. 1941 augusztusában mintegy 16-18 ezer, hazánkból kiutasított és elhurcolt embert öltek meg német és ukrán fegyveresek Kamenyec-Podolszkban. A kamenyec-podolszki elő-holokauszt kiváltotta megrendülésből tört fel Ben S’lomo profétikus erejű költeménye, A nemirovi gyűlés, amelynek témája és hangvétele jelentősen különbözött az ő addigi finom árnyalatokat megjelenítő költői világától. Ez az a poéma, amelyben a Bialik írta A harag dalainak visszhangjaként a zsidó sors erőteljesebb hangot csalt a költő ajkaira.[13]

Maga a cím, A nemirovi gyűlés látszólag az 1648. évi ukrajnai pogromot jelölte tárgyául, akárcsak Bialik elégiája, az 1903-as kisinyovi pogromról szólván. A címbéli megfelelés egyértelművé tette a költői szándékot: megemlékezni arról, ami megtörtént, gyászolni azt, ami történik, és figyelmeztetni arra, ami megtörténhet.

Ben S’lomo 1942-ben héberül írott balladája dr. Weisz Pál nyersfordítása alapján Kardos László átköltésében szólalt meg magyarul. A Félelem címmel ugyancsak ismerték és szavalták ezt a költeményt a cionista fiatalok körében.

A vershelyzet, amelyből a képek sodró erejű, fokozódó áramlással elősorjáznak, a véres kozák-pogrom utáni néma, mozdulatlan vidék, ahol árnyak, alakok sejlenek, kik nem mozdulnak már, s hangjuk sem hallani. Ezért érkezik valahonnan, a megfoghatatlanból a kérdés, amelyre az egész költemény épül:

A falvak közt, bozontos hegy tövén

egy halom kuporog,

erről az ősbozót, amarról

a folyam mentén egy út kanyarog.

Ha jő az est, s a vándorok se járnak

s a zúgó hab s a parti csöndes árnyak

összebékülnek szelíden,

az erdő szélén s a lágy domb-íven

figurák halk csoportja suttog.

Ott ülnek körbe,

mind oly feszes és furcsa-görbe

oly merevek s a ferde pózbul

egyik se mozdul,

szavuk darabos és süket,

csengésüket

nem hallani,

valami tompa, valami

vontatott panasz jajja lebben:

“Kit küldjünk hát?

Ki menjen helyettünk, ki menjen?”

Sorra jelentkeznek és ajánlkoznak bosszúra a vér, a víz, az éhség, a járvány, a fagy, a halál. A kín és a szenvedés eszközei. Mindet túlszárnyalja a félelem.[14] Ő jelentkezik:

„Velük voltam a szörnyű éjjelen.
Ó, engem küldjetek!
Hadd rázza meg a Földet A FÉLELEM!”

A kérdés, amely a rettentő sereglést elindította – Ézsaiást (Jesáját) idézi:

            „S hallám az Úrnak szavát, a ki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?[15] Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (6,8).

Eleven parázzsal az ajkán, mely tisztává tette a feladatra, vállalta önként a küldetést a próféta. Bialik után Ben S’lomo sem habozott a próféták nyomába lépni. Ézsaiást idézve saját prófétálása kudarcával is számolt. Tudta, hogy nem sokára „a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen; És az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön” (6,11-12).

A világégést követően Kardos László fordításában jelent meg magyarul az a Ben S’lomo vers, amely Ha eljössz... címmel, s Kamenyec-Podolszkot megnevező alcímmel a vészkorszak gyászát jelenítette meg.[16] Ez a költemény az előbbinél tömörebb, líraibb, a költő egyéniségéhez hűségesebb hangon szólalt meg, de ismét kérdezett.

Ha eljössz...

1941. A kamenyec–podolszki német mészárlás emlékére.

S ha eljössz egykoron, testvérünk, messzeföldi,

Ki életben maradtál, sírunkat megjelölni,

Mit látsz?

Látod-e dúlt szívét az elkínzott anyának,

Ki halni rettegett és gyermekére támadt,

Látod-e?

Látod, a holt anya mellett hogy állt a gyermek,

S bénuló szíve a Halál szemébe dermedt,

Látod-e?

Látod-e azt a szívet, amely magában, árván

Tipródott, s senkise látta a kin, homályán,

Látod-e?

Látod-e azt, ki önnön sírját parancsra ásta,

Mozgott a kéz, de halkult a szíve dobbanása,

Látod-e?

Látod, ki még lehelt a hullák közt alul –

S hiába vert a szív, a bús remény fakult,

Látod-e?

Látod, hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk,

S még a madár se járt, hol utolsót leheltünk,

Látod-e?

Ha eljössz egykoron, testvérünk, messzeföldi,

Ki életben maradtál, sírunkat megjelölni,

Mit látsz?

A túlélőt kérdezi a nyolcszor két sor. A két keret-versszak közé azonos kérdésekkel illeszkedő képek idézik fel a történteket, s provokálják a túlélő állásfoglalását.

A túlélő, az életben maradt: zsidó ember. Ő tehet eleget a megemlékezés kötelezettségének: a sírmegjelölés zsidó hagyományának. A zsidók ősidők óta köveket helyeznek a sírra, mintegy megjelölvén azt, ellentétben a sírhalmot díszítő, oda virágot helyező keresztény szokással. Holtnak holtat – a zsidó szólás a Szentföldet idézi. Arrafelé nem lehetett mélyen ásott sírba tenni a halottakat, a vékony, köves talaj nem alkalmas reá, s az éghajlati sajátosságok miatti gyors bomlás sem enged mély sír készítésére elég időt. A holttesteket kis kőhalmok, apró piramisok védték a kóborló állatok kártevéseitől. A sírra helyezett kövekkel az utolsó utáni szolgálatot tették a túlélők az elhunytnak: Testi maradványait emlékezetével együtt őrizték.

A Kardos László által készített fordítás belső hat versszaka majdnem minden sorában a halál pillanatait láttatja a túlélővel. Bialiknál a pókok maradtak szemtanúnak, ők mesélnek majd „Mesét fűrészekről, mik nyakakon mentek keresztül, / S mesét csecsemőről, kit leszúrt anyja mellett / Alva találtak, s szájában a véres hideg mellet. Ben S’lomo az áldozatok hangján szólalt meg, a szentek és tiszták – Kedosim U Tehorim[17] – szólítanak meg bennünket általa.

A tömeggyilkosságot felidéző utolsó kép értéktartalmat, a szót, a dalt, a költészet eszközeit állítja szembe a méltatlan halállal.

A keret-versszakok utalása világosan jelzi, hogy a tömegsír földrajzilag is távol, „ahol a madár se járt” – lelhető fel. De megtalálható, ha a távolban, ha Ukrajnában is; ide eljuthat majd a messzeföldi életben maradott, a testvér.

Az új zsinagóga előcsarnokába a Gáspár Endre (Debrecen, 1897. – Budapest 1955.) által átdolgozott fordítás került. A változtatások betűszám szerint csekélyek, hatásuk azonban a költemény líraiságának kiemelésében, továbbá egy nem lényegtelen szemléleti átalakulásban nyilvánul meg.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk a messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, mire gondolsz előtte állva.

Látod a magányos, agyontiport szívet,
Szánó tekintetet rá senki sem vetett.

Látod-e, mondd, a gázban fuldokló kisdedet,
Kit féltő gonddal anyja ölében rejteget.

Látod a holt anya mellett hogy áll a gyermek,
S bénuló szíve a halál szemébe dermed.

Látod-e azt, ki ásva önnön sírjába néz
A szív alél, de gépként, parancsra jár a kéz.

Látod-e azt, ki élt még, hogy rázuhant a hant
Vergődik még, de nincs út a hullák közt alant.

Látod, hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk
S még a madár se járt, hol utolsót leheltünk.

A puszta templomokban árván búsulva bent
Évadján az iszonynak erről beszél a csend.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, erre gondolj előtte állva.

A megszólítás: Testvér – nem kapott birtokos személyragot. A szöveg kinyílik minden ember számára. Így nem csak a túlélő zsidókhoz szól a költemény. Nem csupán az üldözöttek hozzátartozóié a gyász.

„Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld” – nem annak az embernek szól, aki keresi a megemlékezés helyét, hanem annak, akit elküldetett, bármilyen messziről. Nem tudható pontosan, ki az elküldő. Ahogy Bialik Nemirovi látomása, vagy Ben S’lomo Nemirovi gyűlése felütésében, úgy valójában itt sincs megnevezve. Talán nem illő kiejteni a nevét…

Mindenki, aki eljön, rész vállalhat a gyászból, hiszen minden egyes versolvasó maga szólíttatik fel belső válaszadásra, az immár a szakaszok elejére helyezett Látod-e? kérdésekkel. A kérdést követő képek ily módon nagyobb súlyt kapnak, a kérdések nem rántják vissza az általuk keltett érzelmek hatása alól a vershelyzet jelenébe azt, akitől a felidézett valóságelemek közvetlen hatásaként személyes állásfoglalás várható.

A tragédia képeinek kérdés formájában történő közvetítése szabadon válaszoló, autonóm embert tételez fel. A szöveg nem írja elő, mit kell, mit kellene érezni, nem határozza meg a részvét vagy az állásfoglalás szavait. Nem használja a társadalmi érintkezésben megszokott, közeledést könnyítő automatizmusokat, ezzel elutasítja a közhelyekkel történő reagálást. Az autonóm erkölcsi lényt aktivizálja.

Ben S’lomo kérdéseire a választ a belülről vezérelt, a totalitarizmus által birtokba nem vett emberi személyiség keresheti és lelheti fel magában. Minél inkább ilyenek maradunk, vagy ilyenné építjük magunkat, annál kevésbé lesz esélye az ordas eszmék bármelyikének „államosítani” vagy csak „elbirkásítani”, elszigetelt egyénekből álló, jól vezényelhető tömeggé változtatni bennünket.

Vajon lehetséges-e ezt a tragédiát felfogni, belőle részt vállalni annak az embernek, aki egyébként nem keresné fel a szegedi őskert zsidó sírhelyeit, aki nem szokott követ, kavicsot helyezni a hantra, aki nem a mártírok névsorában keresi véreit, felmenőit, szeretteit?

A költemény nem a lehetetlenre szólít. Nem kíván hangos feleletet. A kifejezés, a nyelv lehetetlenségének kihívását Kertész Imre vállalta fel. Bennünket csupán személyes belső válaszadásra késztet a vers, halk, őszinte, megrendülésre.

A költemény megrázó ereje abból fakad, hogy csupán felidéz és kérdez. Gyöngéden felidézi az elhurcolt ember végtelen magányát a végtelen gonosszal szemben. Az anya és gyermek egymáshoz kapcsolódó teste és tekintete örök bensőségességének lerombolása után a nagyüzemi halál cinizmusa néz a saját sírját megásó emberre. A tömegsírban élve maradott, aki legfeljebb a szent golyót[18] remélheti, egyszerű üzemzavar volna, már ha életben maradna végül.[19]

A keretes szerkezet megmaradt, ám a keret-versszakok kibővültek: „Sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,” mondja ez a szöveg 1944, Auschwitz után.

A halál beláthatatlan és elfogadhatatlan tényével nem a sírnál, nem a temetőben szembesülünk, nem is a tragédia helyszínén, hanem egy véletlenszerű helyen, amely bárhol lehetne a világban, ahol értik a költeményt. A műremek szegedi új zsinagóga falán elhelyezve a vers kiemeli a teremtés művét folytatni rendelt alkotó ember – és az európai kultúrát tagadó pusztítás közötti ellentétet.

A vészkorszakról való közös megemlékezésre a túlélő zsidóság kezdetben az esztendő utolsó napját jelölte ki. Szegeden 1946-ban újra megalakult a Szentegylet, amelynek feladata a temetkezés, az utolsó, hálára számot nem tartó szolgálat elvégzése. Gyűjtés indítottak az emlékmű elkészítésére, a jelképes sírok felállítására.[20]

A Mártírok Emlékcsarnokának felavatására 1947. szeptember 21-én, az újév és az engesztelőnap közötti vasárnap került sor.[21] Ugyanezen a napon helyezték el Ben S’lomo héber versét, valamint ennek Kardos László és Gáspár Endre által készített magyar fordítását is az Emlékcsarnok keleti falán. A költeményről sem az Új Élet című országos érdekű zsidó periodika, sem a szegedi napilapok nem tettek említést. Ekkori elhelyezésének bizonyítékául az avatóünnep meghívójának szövege szolgál[22], amely – cím nélkül, ahogyan a falra felkerült – Ben S'lomo költeményét is tartalmazza. Maga a költő is, aki az avatóünnepre feleségével érkezett, ebből a meghívóból értesült arról, hogy versét Szegeden márványba vésték.[23]

            Steinmetz Hermann az avató ünnepség után néhány hónappal elhagyta az új diktatúra elé néző országot, s immár több mint fél évszázada az Egyesült Államokban él. Idén márciusban töltötte be 88. életévét. Költészete Izraelben a nemzeti irodalom megbecsült részét képezi. A százéves szegedi zsinagógában elhelyezett költeménye sok ezer látogatót késztetett gondolkodásra, tisztító elmélkedésre, köztük ennek az ismertetésnek az íróját is.[24]

                                                                                                                               Varga László