Megjelent a Köznevelés2001. (57. évf.) 15. száma20-21. oldalán.

Haszid legenda Szegeden

A Köznevelés 2000. november 10-i számában a 16-17. oldalon olvashattuk Szunyogh Szabolcstól a Magyar költő Tel-Avivban című beszélgetés írott változatát. Emlékezetes marad belőle, amit nyelvről, kultúráról, zsidóságról és magyarságról Itamár Jáoz Keszt elmondott. A történelem úgy hozta, hogy Tel-Avivban, s az egész, nekünk oly fontos, mégis egzotikus országban, Izraelben kiváló költők, írók, művészek tudósok élnek – magyarországi kötődéssel. Az ma már egyre ritkább, hogy idehaza fedezünk fel zsidó művészt, héber költőt. Egyikük művéből valami mégis itt maradt, ami azért különleges dolog, mert hazánkban született zsidó alkotóról, héber irodalomról van szó. Az ismert, XIX. század elejétől kezdődött magyarországi zsidó kulturális felvirágzás éppen nem a zsidóság, hanem a magyarság kultúráját gyarapította. Önkéntes vállalásuk szerint zsidó magyarok – és nem magyarországi zsidók – változtatták magyarrá addig inkább német városainkat, harcoltak 1848-49-ben a függetlenségért és a polgári egyenlőségért, majd a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés idején hozzájárultak például az árvíz utáni palotás Szeged felépítéséhez.

            A szegedi zsidóság alkotóerejének legszebb emlékműve a hamarosan száz esztendős, Baumhorn Lipót által tervezett új zsinagóga. Az építkezést az a dr. várhelyi Rósa Izsó hitközségi elnök szervezte, aki az árvíz utáni helyreállításban vitt kimagasló munkájáért kapott a magyar királytól nemességet, s egyébként a Tisza-párt szegedi vezetője is volt. A templom a bibliai tudományok és a botanika egyik legnagyobb tudósa, Löw Immánuel főrabbi ihletésére készült. Ő annak a Löw Lipótnak a fia, aki Nagykanizsán 1844-től kezdve a magyar nyelvűség terjesztője, majd a pápai nemzetőrség tábori lelkészeként a nemzeti önvédelmi harc vállalója, s a Neugebaude rabjaként a magyar szabadságharc utáni önkény megszenvedője volt. Az előbb említett fiút, apjának rabbiszékében utódát, a magyar értekező próza és a magyar tudomány kiválóságát, immár kilencvenévesen, éppen száz évvel azután érte a deportálás során a halál, hogy édesapja a zsinagóga magyarításának munkáját megkezdte.

Löw Immánuel templomának előterét a Mártírok Emlékcsarnokává avatták 1947. szeptember 21-én a túlélő szegediek. Hatalmas márványtáblákra írták fel a csarnok déli és északi falán a deportálásban megölt, elpusztult emberek nevét. A falak és táblák szűknek bizonyultak, a kutatás újabb és újabb eltűntnek vélt emberről derítette ki, hogy a Vészkorszak áldozatává lett. Az ő nevüket jó ideje az emeleti karzatot tartó pillérekre helyezett márványlapokra vésik. Eredetileg 1664, majd újabb 246 áldozat nevét örökítették meg. 1990-ben 2214 személy elhurcolásban bekövetkezett haláláról tudtak a történészek. A kétezernél hosszabb lista friss vésetein egy-egy látogató végig simít, s talán eltűnődik azon az egyetlen személyen, akit a név jelöl: ki volt, milyen volt, öreg, fiatal, komoly vagy tréfás lelkületű, s micsoda poklokat járhatott meg, hogy sokáig még nevéről, haláláról sem volt semmi biztosan tudható, még elsiratni sem lehetett, ha maradt volna is gyászolója.

Az előcsarnokba a homlokzati fal és az oldalfalak két sarkába a deportáltak jelképes sírjaként két fekete gránit szarkofág került. Fölöttük egy-egy fekete kovácsoltvas konzolon kosaras örökmécses, gyászlámpa található, vele szemben kétüléses díszes tölgyfa ülőkét helyeztek el. Az egyik koporsón héberül a Kél molé rachamim kezdetű ima olvasható. A másik szarkofágra Gergely Judith nyolc soros magyar nyelvű versét vésték.

Ti vér voltatok Ábrahám fajából

Te jelképes sír foglaljad magadba

A sok gyermeket és apát anyát

S mi eljövünk a lelkek csarnokába

Elsírni szívünk sajgó bánatát.

A márványkoporsó feliratára jeligés pályázatot hirdettek, amelyen írók, újságírók is részt vettek. Egy akkori egyetemista, a középiskolás osztálytársaira, barátaira, rokonaira emlékező fiatal nő sorait tartották legkifejezőbbnek a bíráló bizottság tagjai, akik, mint a túlélők mindannyian, maguk is gyászoltak, sirattak, emlékeztek. A szerző, dr. Gergely Judith ma a Debreceni Egyetem emeritus professzora.

A bejárati falon márványtábla került elhelyezésre “3000 délvidéki áldozat emlékére, akiket Szegedről hurcolt halálba a fasiszta őrület.” A környékbeli települések előzetesen Szegedre szállított polgárainak emléktábláján a Palesztinában 1924-ben megtelepedett Hájim Nahman Bialiktól (Redi, 1873 – Bécs, 1934) olvashatók magyar nyelvű verssorok. Ezt az emlékművet Raj Tamás rabbi 1965. augusztus 1-jén leplezte le az újvidéki, szabadkai és hazai hitközségek képviselőinek részvételével.

Az előcsarnokot a csarnoktól elválasztó falon, az előbbivel és a koporsókat rejtő fülkékkel szemben még egy magyar és egy héber nyelvű szöveg található. A sorok megegyező száma és elrendezése, a táblák szimmetriája azt sugallja a héberül nem tudóknak, hogy ugyannak a versnek két nyelven olvasható változatait látjuk. Nincs megjelölve sem a szerző, sem a vers címe, ellentétben az előcsarnokban található más feliratokkal, amelyek egyikén például még a technikai kivitelező neve is feltüntetésre került.

A Mártírok Emlékcsarnokának legmegrendítőbb hatású költeményéről lévén szó, a hiányzó adatokat legendával helyettesítette a névtelen, kollektív emlékezet. Magam – többször is érdeklődéssel hallgatván az épp az előcsarnokban tájékoztató szegedi idegenvezetőket – abban a hitben voltam, hogy a költeményt egy fiatal lány írta, miután a haláltáborból megszabadult. A megrendítő vers hatását csak fokozta, hogy a helyi hagyomány szerint a szerző, közösséget vállalva a meggyilkolt milliókkal, saját személyét nem kívánta előtérbe helyezni, nem engedélyezte nevének aláírását. E legendát, mint kitalálható, Gergely Judit személye ihlette. A látogatók természetes érdeklődését kielégítendő, a másik, az ismeretlen szerzőt személyét e legendával jelölte meg a helyi emlékezet.

A márványtábla adatait nem találtam meg Tóth Attila ötödfélszáz oldalas szegedi szobrászati-emlékművi enciklopédiájában. Nem volt fellelhető sem a szerző neve, sem a költemény címe, sem az emlékvers elhelyezésének időpontja Torkos Róbert és Oláh Tamás: A szegedi zsinagógák és a város zsidósága című, viszonylag új keletű munkájában sem. Kíváncsiságom arra indított, hogy utána nézzek a hiányzó adatoknak. A költő személye érdekelt, az ő legendája.

A megrendítő vers költője Steinmetz Herman, aki Kárpátaljáról, Bruszturáról származott, de Budapesten született 1915. március 20-án. A költő, mint minden zsidó ember, a II. József által elrendelt német polgári néven kívül természetesen zsidó nevet is kapott, apja után Ben S’lomonak, Salamon fiának nevezték. Nagy létszámú, ortodox zsidó családba született. Anyai családja legalább öt generáción keresztül a történelmi Magyarország Máramaros vármegyéjében élt. A családban a jiddis anyanyelven kívül beszélték a magyar, ukrán, német nyelvet is. Ben S’lomo költői tehetsége nyolc éves korában nyilvánult meg először, 25 éves koráig jiddis és irodalmi német nyelven írt. Héberül azután kezdett verselni, hogy 1940-ben feleségül vette a tüneményes szépségű debreceni Eisenberg Dórát. 1942-ben jelent meg G’sarim (Hidak) című héber verseskötete Debrecenben, ahol Kardos László mellett jelentős héber-magyar fordítói műhely hozta közelebb egymáshoz a két nyelv irodalmát. Ben S’lomo modern tájékozottságú fiatalemberként Debrecenben is a haszid életforma híve, öltözködésében is kifejezője és népszerűsítője maradt.

A haszidizmus a XVIII. században alakult, ma is élő vallási irányzat és életforma. A lengyel nemesi köztársaság bomlása idején, a szinte kozák népszokássá váló pogromok korában egy új, misztikus vallási mozgalom vert gyökeret a lengyel zsidóság között: a haszidizmus. Ukrajnában jámbor emberek, “szent férfiak”, “jó zsidók tűntek fel, “az istennév birtokosai” (Báálé Sém), mint őket nevezték, akik mindenfajta betegséget gyógyítottak Isten és az angyalok csodatévő misztikus nevei segítségével, ráolvasással, bűvöléssel és egyéb gyógymódokkal. Közülük főleg Rabbi Izrael Báál Sém Tov (rövidített nevén Best) volt kedvelt a nép között, egyszerűen csak a jó Báál-Sém-nek nevezgették, mert őszintén vonzódott a szegény és egyszerű emberekhez, és mert szívhez szóló beszédeivel és példázataival nemcsak a testnek, de a léleknek, a csüggedt és szomorú szíveknek is jótékony orvosa volt. Báál Sém új utat mutatott a szegény ember számára a vallás területén. Az igaz jámborság – hirdette –, nem a tudósokban él, nem azoknál van, akik naphosszat a Talmudban búvárkodnak, hanem azoknál van, akik szívükben hordják Istent, akik az Urat mindenütt, a természet minden tüneményében, a világ minden jelenségében ott látják, akik forró és közvetlen imában szólnak Istenhez, mint gyermekek az atyjukhoz.

Báál Sém Tov azt tanította, hogy a vallásos élet lényege az, hogy az ember felkeltse magában az Isten, a Tóra és Izrael minden mást háttérbe szorító szeretetét. Jámbor haszid az az ember, aki örömmel, nem gyásszal és szomorúsággal, nem az aszkétikus kaballisták módjára szolgálja az istent; mert öröm és nem bánat fokozza fel a lélek vallásos hangulatát, s az kapcsolja az emberi lelket szorosan Istenhez.

Ben S’lomo a haszidok életét élte a huszadik századi nagyvárosban, Debrecenben is. Ehhez az élethez nem csak a strájmlis-kaftános öltözködés, hanem az a zsidóságra jellemző időszemlélet is hozzá tartozott, amely az eseményeket, történéseket nem mechanikus egymásutánban látja, hanem lényegi összetartozásuk rendjében. 1942-ben Debrecenben kiadott kötetében a küszöbön álló katasztrófa légkörében egy nagyszerű költemény idézte fel azt a kort, amelyben addig soha nem tapasztalt megpróbáltatások mérettek a kelet-európai zsidóságra, a podóliai stettl-ek (telepek) lakóira.

1648-ban Bogdan Hmelnyickij kozák vezér csapataival felkelést vezetett a lengyel nemesek ellen. Követői, miután megverték a lengyel sereget, a lengyel parasztokhoz csatlakozva megtámadták a zsidókat. Félév leforgása alatt (1648 júniusától novemberéig) zsidó hitközségek százai, zsidó életek ezrei pusztultak el nyomorúságosan. Nyolc éven át tartottak a meg-megújuló erőszakoskodások, melyek során százezernél több embert öltek meg, sokat kegyetlenül megkínozva. Számos zsidó menekült ekkor Hollandiába, Csehországba és a Balkánra. Niemirów podóliai városban több ezer lakos esett áldozatul a kozákok vérszomjas dühének, a városka rabbijával, Mihály Jechiéllel együtt. A szerencsétlen rabbi édesanyjával a temetőbe menekült, s itt vágta le mindkettőjüket egy kozák, egyébként városi mesterember. Niemirów a Dnyeszter és a Dnyeper között, Vinnyicától délkeletre, Bracławtól északnyugatra található. Nincsen túl messze tőle egy ma már Hmelnyickíj dicső nevét viselő ukrán városka. Egy nagyobb város, Kamenyec-Podolszk mintegy 150 kilométerrel nyugatra fekszik Niemirówtól.

Kamenyec-Podolszkban 1941. augusztusában mintegy 16-18 ezer, Magyarországról elhurcolt külhonos zsidót öltek meg német és ukrán fasiszták. Azok, akik a Magyarországról történt kiűzetést elrendelték, vagyis az akkori államvezetés tényezői, a tömegmészárlással egy időben léptették életbe az úgynevezett III. zsidótörvényt, az 1941: XV. törvénycikket.

Ben S’lomo A nemirovi gyűlés című költeménye, mely alcímében – miként nemzeti Himnuszunké a magyar nép zivataros századait – a XVII. századi katasztrófát említette, valójában a kamenyec-podolszki elő-holokausztra figyelmeztetett. Két zsidó színész, Szigethy Jenő és Róbert Mária bejárta az országot ezzel a balladával, ami eredetileg héberül íródott. Dr. Weisz Pál nyersfordításából Kardos László átköltésében vált magyarul ismertté. A vészkorszak után végre hazát teremteni vágyó cionista fiatalok táborozásain a rettenetet felidézve a verset gyakran nem címével, hanem a legemlékezetesebb motívumával, a Félelemmel említették. A költemény arról szól, hogy a pusztulás után sorra jelentkeznek és ajánlkoznak a bosszúra a vér, a víz, az éhség, a járvány, a fagy, a halál. A kín és a szenvedés eszközei. Mindet túlszárnyalja a félelem.

... Félelem!

Te menj! És ordíts szünös-szüntelen!

Kiáltsd az utcák vad köveiből!

Süvölts az oszlopok közeiből!

Menj a kocsmákba, hol a zene víg ma,

menj a hálószobákba!

Törj be szívükbe, át a mellen,

légy fellebbezés lágy nyugalmuk ellen!

légy tőrvetés az útjukon,

ürömcsepp mámor – kútjukon,

lehangolt húr hárfájukon,

hervadt lomb tavaszi fájukon,

szennyfolt a tisztaságukon,

csúf árnyék lakodalmukon,

szorító gond a csókjukon,

bénaság ölelő karjukon.

Légy hamis hang a gyermekük dalában,

hogy egy se legyen boldog igazában!

A szívük közepében telepedj meg!

Szegődj melléjük, ahogy megszületnek,

és kísérd őket konokul a sírba

s a szülő téged hagyjon örökül

a gyermekére, sírva!

Vágyakkal verve így bolyonganak majd

századokig a földön szerteszét,

bolyongjanak és tébolyogjanak.

És ne tudják, hogy merre, mit, miért!

A nemirovi gyűlés megírásakor Kamenyec-Podolszk mártírjaiért kiáltott az égre, és az elkövetkező népirtás veszélyére figyelmeztetett. Az 1941-es kamenyec-podolszki tömeggyilkosságot az 1944-es országos pusztulás követte, melyet a költőnek – családjának többségével ellentétben – sikerült túlélnie.

Ben S’lomo költői munkássága a háború után a kulturális életben megindult szovjetizálás ellenére látványos és őszinte elismerésben részesült. A Magyar PEN Club 1947. március 28-án, a budapesti Fészek klubban tartott ülésén egyhangú lelkesedéssel tagjai sorába választotta. Ennek ellenére – nem nehéz megsejteni, miért – 1948-ban Ausztriába, majd 1952-ben az Egyesült Államokba költözött. Sikeres üzletember lett, emellett publikál – túl gyakori héber neve (Salamon fia) helyett előbb C’ví Meir, majd C’ví Jair írói néven. Említik Hirschmann-ként (C’ví: Hirsch, szarvas) is.

Fordítója, Kardos László szerint midőn a költő németül verselt, sajátosan szőtte egységbe a rilke-i hangulatokat és heinei ötleteket. Zsidó feljajdulását kozmopolita módon egyéni, impresszionisztikus képek váltogatták. Gazdag zeneiségű, meghitt darabok mellett filozófikusan elmélyedő, reflexív verseket is írt. Ben S'lomót, mint a három magyarországi héber költő egyikét Scheiber Sándor mutatta be a Nagyvilág folyóiratban. Borsányi-Schmidt Ferenc 1999-ben, a Remény című periodika 5. számában tett közzé róla tanulmányt. Költészetének kiteljesedését látva Aharon Mirsky, a héber irodalom tudós kutatója írta Ben S’lomóról: 750 éve nem született ilyen héber költő. Költeményei Dávid király zsoltárainak, a klasszikusoknak és a haszid irodalomnak folytatásai.

Aligha tarthatja bárki is túlzásnak e vélekedéseket. Az eredetileg Mire gondolsz című vers, amelyet immár a kamenyec-podolszki vérengzés ihletett, már a vészkorszak áldozatainak emlékére került a szegedi zsinagógába. Szívbe markoló szépsége nem véletlenül szült legendát, szerzője különleges életútjával, sorsával és titokzatosságával maga is legendává, haszid legendává változott.

Ben S’lomo héber versének, valamint Kardos László Gáspár Endre közreműködésével készült magyar szövegének zsinagógabeli elhelyezésére is 1947. szeptember 21-én, az áldozatok jelképes eltemetésekor került sor. A költemény felavatását sem az országos érdekű zsidó periodika, sem a szegedi napilapok nem említették. Az emlékünnep meghívója tartalmazza Ben S'lomo költeményét

Íme tehát az a vers, amelynek megrázó ereje abból fakad, hogy csupán felidéz és kérdez. Gyöngéden felidézi az elhurcolt ember végtelen magányát a végtelen gonosszal szemben. Szembesíti az anya és gyermek örök bensőségességét a minden emberi meghittséget megsemmisítő pusztulással. A kényszermunka izom-csont-ideg fájdalom-gócaként működtetett heftling sorsa a Teremtést művét alkotásaiban dicsérő ember által emelt, háromezer éves zsoltárok áhítatával teljes templomban kérdez bennünket.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk a messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, mire gondolsz előtte állva?

Látod a magányos, agyontiport szívet,
Szánó tekintetet rá senki sem vetett.

Látod-e, mondd, a gázban fuldokló kisdedet,
Kit féltő gonddal anyja ölében rejteget?

Látod a holt anya mellett hogy áll a gyermek,
S bénuló szíve a halál szemébe dermed

Látod-e azt, ki ásva önnön sírjába néz,
A szív alél, de gépként, parancsra jár a kéz

Látod-e azt, ki élt még, hogy rázuhant a hant?
Vergődik még, de nincs út a hullák közt alant,

Látod, hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk,
S még a madár se járt, hol utolsót leheltünk.

A puszta templomokban árván búsulva bent
Évadján az iszonynak erről beszél a csend.

Testvér, kit elküld hozzánk egy messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, erre gondolj előtte állva.

                                                                                                          Varga László