Megjelent a Szeged 2001. (13. évf.) 9. száma 6-10. oldalán

“Ha egyszer Szegedet megkérdeznék...”

  Zsidók és zsidó magyarok

220 éve, 1781-ben települt le városunkban az első zsidó lakos

Szeged első évszázadaiból igen kevés okleveles adat maradt ránk. A város 1183. évi okleveles említését követően hospesei (betelepülői) révén IV. Béla egyik 1247-es adománylevelében szerepelt, majd 1498-ban, II. Ulászlótól nyerte el a szabad királyi város kiváltságait. Ebben az időben a szabad királyi városoknak már van zsidó lakossága, amely tényt adóztatásuk dokumentumain kívül jobbára a német polgárok zsidóellenes, tehát konkurencia ellenes akciói jeleznek.

Szeged város egy zsidó lakójáról, Izsákról és néhány társáról feljegyezték, hogy 1524. március 3-án tíz drágaköves arany ékszert helyezett letétbe Pozsony város hatóságánál.[1] Személye és szegedi hitsorsosai ismeretlenek. A korszak tárgyi emlékei, írásos dokumentumai jórészt elpusztultak. A hamarosan, 1543-ban bekövetkezett török hódoltság a szabad királyi városi jogfolytonosságot is megszakította.

            Szeged a felszabadító háborúk második hulláma után, főleg a török elleni hadműveletekben megmutatkozó logisztikai jelentőségét elismerve nyerte vissza korábbi jogállását.

            III. Károly 1719. május 21-én Szegednek írt kiváltságlevele kimondta, hogy a városi tanács polgárokat és lakosokat kebelébe felvehet, valamint a városba polgárként csak katolikus személyek vehetők be.[2] Ennek értelmében még a reformátusok megtelepedése is lehetetlenné vált Szegeden: 1723. máj. 21-én a tanács döntést hozott a kálvinisták városból való kiutasításáról és kitiltásáról.[3] 1768-ban feljegyezték, hogy a városban, mint ez előtt, úgy most is egyetlen zsidó sem lakik.[4] Zsidó kereskedők azonban megfordulhattak itt, peres ügyeik is lehettek, mert a város 1723. évi jegyzőkönyvében szerepelt a zsidó esküminta.[5]

            Egy 18. századi letelepedési kísérlet illetve egy kikeresztelkedés után[6] II. József türelmi rendelete közeledtével (az 1792-ből fennmaradt zsidó összeírás szerint) az első, aki Szegeden tartósan megtelepedett, az 1781-ben ideköltözött Pollák Mihály volt. 1784-ben hatan (Izrael, Jakab, Pollák, Sachter, Spitzer, Wolf nevű családok) folyamodnak letelepedési engedélyért. 1786-ban már 18 családot és két nőtlent írtak össze. Nevezettek egy része idetelepedés előtt Új-Szegeden lakott. Ez és több más adat a korból azt mutatja, hogy a 18. század utolsó évtizedeiben a Szeged környéki településeken már sok zsidó család élt.[7] 1786-ban a Helytartótanács engedélyezte, hogy polgárjog nélkül, de lakhassanak zsidók a szabad királyi városokban. Szeged további akadályokat nem gördített beköltözésük elé, ezért a családok száma gyorsan emelkedett. Az 1786-87 telén megismételt népösszeíráskor már 25 famíliát 136 főnyi népességgel írnak össze.[8]

A hitközség életéről az első feljegyzés 1788-ból való, beszámol a bíró, két esküdt, két pénztáros, két templomszolga megválasztásáról.[9] A hitközség első rabbija 1789-90-ben Jechiel, őt követte Bak Hirsch (1790-1843) és Pillitz Dániel (1843-1847).[10]

II. József halála után – a többi szabad királyi várostól eltérően – Szegedről nem utasították ki a zsidókat. Felismerték tevékenységük hasznosságát a közvetítő kereskedelemben.[11] Mint Szeged 19 századi történetírója megjegyezte: a zsidóság megélt anélkül, hogy nálunk bármikor is uzsoráskodásra adta volna magát.[12]

            A hitközség szervezeti szabályzata 1791. december havában készült a zsidó hitközségekben szokásos szabályok (tekónósz) mintájára.[13]

Ezen szabályokban foglaltatik többek között az is, hogy a kisbíró körüljárt a tagoknál és kopogtatással figyelmeztette őket, hogy a zsinagógába való menetel ideje elérkezett. A templomkopogtató a Talmud idejétől külön tisztség volt. A középkortól máig pontosabban ismerjük a szerepét. A Klemperer családnév innen, a Klopper-Klopferből származik. Később a sammas feladata lett a kopogtatás. Helyi szokás szerint változott a kopogtatások száma.[14] A sammas (héber szó) jelentése zsinagógaszolga. A zsinagóga tisztviselője, akinek az a feladata, hogy tisztán tartsa a zsinagógát, rendbe tegye az imakönyveket, előkészítse a Tóra-tekercseket, és segítse a rabbit és a kántort (hazzánt) kötelességük végzésében. Azon kívül, hogy modern kor előtt a sammas korán reggel körbe járt, mindenkinek bekopogott az ablakán, hogy felébressze az embereket a reggeli imádságra, ő jelentette be a születéseket és a halálozásokat is a közösségben, és elmondta a szertartások idejét.[15] Azt bizonyára nem is sejtette a derék ember, hogy titulusa alighanem a babilóniai napisten nevéből ered, ily módon mintegy elégtételt szerezve a hetvenéves fogságot elszenvedett népnek.

            1801-ben újabb szabályzatot készített a hitközség, amely szerint az ellenőrhöz beszolgáltatott gabellából[16] kell fizetni hetenként a rabbi és a kisbíró fizetését. Az utóbbi, a gabbaj vagy gabbe (a héber szó jelentése: felügyelő) a közösségben a jótékonysági adományok (cödáká) kezelője. Ő gyűjti össze az adókat, az adományokat, valamint ő dönt a felől, mire kell e pénzösszegeket kiutalni. A zsinagógában a gabbáj a felügyelő, akit a laikusok közül választanak a gyülekezet vallásos életének ellenőrzésére. Őt illeti meg a Tóra-szekrény felnyitásának megtisztelő feladata, ő szólíthatja fel a gyülekezeti tagokat a Tóra olvasására (alija).[17]

A szegedi új zsinagógában az egyik kőszarkofágra vésett  magyar gyászköltemény alkotója, dr. Gergely Judith nagyapjára, mint a régi templom világi elöljárójára, a gabes-re emlékezik.[18]

            Az 1808-as összeírás szerint a 60 család 357 személyt jelent. A 60 családból 1 nagykereskedő (Wodianer), 10 kereskedő, 34 házaló, 5 mesterember és 1 árendátor. [19]

            1813-ban a zsidók részére letelepedési helyet, ún. házkört jelöltek ki a Palánk és a Rókus városrész déli területén.[20] Szegeden sohasem volt gettó az 1813-ban kijelölt házkör területe, többször sor került annak bővítésére, ám a zsidó lakosság kb. 40 %-a Rókuson városrészben lakott, ami azt bizonyítja, hogy a szabályozást nem vették szigorúan.[21]

A házkör kijelölését inkább a befogadást kiegészítő aktusként, mint elkülönítő korlátozásként értelmezhetjük, hiszen ennek másféle nyomait sem őrizték meg a helyi jogszabályok, szabályrendeletek. A növekvő népesség növekvő területeket foglalt el. A zsidó közösség, amelyről alighanem az 1784. évtől, 11 család helyben lakásától beszélhetünk, megszervezte hitéletét, megépítette közösségi intézményeit, az iskolát, és a zsinagógát, amely tanház, közösségi ház és istentiszteletek helye is volt.

            1813-ban 12, 1844-ben 22 a zsidó háztulajdonosok száma. Számuk gyorsan nőtt, a dekonjunktúra éveiben már túlnyomórészt a természetes szaporodás következtében. 1848-ban 338 zsidó család élt itt, 1683 főnyi népességgel, akik közül már 1181-en helybeli születésűek.[22]

Az ó zsinagóga építése

A városba települt zsidók 1789-ben templomépítési engedélyt és telekvásárlási lehetőséget kértek a város tanácsától, de csak 1809-ben sikerült az első önálló templomot felépíteniük.[23] Az első zsinagóga építésébe 1803-ban kezdett a hitközség, az építési költségeket adakozásból és az imaszékek eladásából fedezték Ezek 1804 nyarán el is keltek[24]. A szerény, 13 1/2 öl hosszú, 5 öl széles épület a mostani telken, az ártézi kút táján állott. Volt benne 129 férfi-, 99 női ülés.[25] Ez az épület egyre szűkebbnek bizonyult.

Felépítették a második zsinagógát. Ezt 1843. május 19-én avatta föl Schwab (Löw) Arszlán pesti főrabbi. Schwab Arszlán nemesen egyszerűnek és az ország akkori legszebb zsinagógájának nevezte az épületet.[26] A pesti vendéggel kántor és 20 tagú énekkar is érkezett, mivel Szegeden kar akkor még nem volt. Az énekkar alkalmazása épp úgy neológ újításnak számított, mint az, hogy a szegedi hitközségi jegyző, Bauer Márkfi Herman magyar ajkú, kedves érdemteljes hitfeleihez intézte beszédét.[27]

A ma is látható második zsinagóga a régi teleknek Korona utcai során, jelenlegi helymegjelöléssel a Hajnóczy utca 12. szám alatt található. A Lipowszky Henrik és József által tervezett öregtemplom méretei: 16,5 * 29,9 m. Párkánymagassága 10,40 m, a belső zsinagógai tér területe 344 m². A templomban eredetileg 400 férfi és 260 nő számára volt ülőhely. Ez az épület az újklasszicizmus építészetének egyik legszebb szegedi emléke. Nemes arányaival, toszkán pillérrendjével, határozott felületi tagoltságával hat a szemlélőre. Háromhajós belseje őrzi klasszicista egységét.[28]

            Külső, Hajnóczy utcai falán, az ajtó két oldalán, a járda fölött valamivel egy-egy magyar és héber nyelvű tábla mutatja az 1879. március 12-én betört víz magasságát,[29] az utóbbi megemlékezik arról is, hogy a szent szekrényt nem érte el az áradat, a tóratekercsek Isten segítségével épen maradtak. “És feljöttek a vizek a frigyszekrény lábáig. Idáig jöjj, és ne tovább!”[30] . A mai járókelő nehezen képzelheti el az áradat valódi magasságát, hiszen az árvíz utáni munkálatok során a várost feltöltötték. E helyen mintegy 130 centiméterrel volt alacsonyabban a járda, s akár felnőtt embert is elnyelhetett az özönvíz.

Az épület udvari nyugati falán 1924 decemberében elhelyezett nagyméretű, fehér márványlapok az első világháború idegen földben nyugvó 114 szegedi zsidó hősi halottja nevét tartalmazzák. Az emlékmű héber verseit Löw Immánuel írta. Az első világháborús emléktáblákat Tardos-Taussig Ármin (1874-1936) grafikusművész tervezte. A zsidótemetőben nyugvó 45 hősi halott síremléke szintén az ő munkája.[31] (A művész közeli barátságban volt Juhász Gyulával, s annak idején szerdánként vendégül látta a Kelemen utca 7. számú házában a “napokat evő” József Attilát.[32])

A zsinagóga előterében igen szép vörös márvány falikút volt, a falakra mazkír-táblákat erősítettek. A belső tér keleti falán egyszerű nemes kialakítású oszlopok és ívek veszik körül a timpanonos záródású frigyszekrényt. A frigyszekrény felett a kőtáblák, a félköríves lezárást a pajzsot tartó két kőoroszlán motívuma díszíti. A tóraszekrény ajtaja fölötti párkányon a felírat: “Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam” (Zsolt. 16,8).[33]

Az íves-árkádos kialakítású 267,70 négyzetméter területű női karzat U alakban veszi körül a belső teret.[34]

A berendezési tárgyak már hiányoznak,[35] kivéve a klasszicista oltárt, amely még az első zsinagógából maradt meg. Ezt előbb az új zsinagógában, majd a hitközségi székház imatermében helyezték el. Az igen szép oltár Maurer Pál pesti szobrász munkája. Az egykor volt bútorokat Frischauf József, a gipszrózsákat Bisits Mihály, a vasmunkákat Takáts István, az oltárrácsot Tóth lakatos készítette.[36] Nem felesleges emlékeztetni arra, hogy a szó funkcionális értelmében vett oltár a zsinagógában nincsen, a zsinagógában nem mutatnak be áldozatot. A Tóra olvasó asztalt nevezi így a köznyelvi szóhasználat.

            Az épületet, amely jelenleg Szeged város tulajdona, a huszadik század utolsó éveiben történt külső restaurálása és majdani belső átalakítása után hangversenyteremként, kamara előadások színhelyeként kel új életre.

A polgárrá és magyarrá válás útján

Szegeden a 19. század harmadik évtizedében a zsidókat felvették a céhekbe. Egyes céhek egy ideig igyekeztek nehézségeket támasztani, de a legtöbb céh elismeri zsidó mesterek avatását. A zsidó lakosság részére csak 1839-ben engedélyezték az állandó boltban történő árusítást. Vannak olyan iparágak, amelyeket túlnyomórészt zsidók képviseltek, így az aranyműves és a kárpitos ipar. Egy év múlva már gyáralapításra is jogot nyertek. A város gyáriparában is jelentős szerep jutott a zsidóknak. 1841-ben a zsidó fiatalok részére iparos kiképző egyletet alapítottak.[37]

            1844-ben építették fel az első iskolát, (korábban 1790-től magántanítókat alkalmaztak egyes családok).[38] 1845-től 1870-ig külön, többnyire keresztény magyar tanítókat tartott a község. [39]

            Igen nagy súlyt fektettek a magyar nyelv elterjesztésére, a nemzeti kultúrára.[40] A király születésnapját Szegeden 1840. április 19-e óta magyar imával ünnepelték.[41] (Először Makón, 1814-ben tartottak magyar nyelvű prédikációt.)[42] 1847. február 7-én József nádor gyászünnepélyén Pillitz Dániel prédikált magyarul.[43] Ő volt 1848-ban az egyetlen zsidó írástudó, aki beadvánnyal fordult a belügyminisztériumhoz a zsidó emancipáció érdekében. A szegedi rabbi székből 1845-ben Pesten, álnéven kiadott német nyelvű reform szellemű Talmud-kritikája miatt kényszerült távozásra.[44] Szegeden Löw Lipót volt a harmadik rabbi, aki magyarul prédikált.

            A nagy migráció idején Szegedre beköltözött zsidó családok 7/8-a hazai, a mindössze 1/8 része cseh és morvaországi eredetű. Jellemzőnek tekinthetjük, hogy a csak magyar nyelvet beszélő dél-alföldi városokban és községekben a hazai eredetű zsidóság tudott gyökeret ereszteni. Szegeden az országos 4,55 százalékkal szemben 5,16 százalék a zsidók aránya, de a hazai eredetből adódóan az asszimiláció itt volt a legelőrehaladottabb.[45] Ebben jelentős szerepe lehetett a kézműves, iparos, vállalkozó és értelmiségi foglalkozási összetételnek, a magyar nyelvű iskolának és a kezdettől neológ, tehát a keresztény környezettől kevéssé elütő vallásgyakorlási külsőségeknek.[46]

            A beilleszkedés folyamata, amelyet az előbbiekben néhány adattal felvázoltunk, valóban harmonikusan, nagyobb konfliktusok nélkül ment végbe Szegeden. Nem került sor a válságos időkben felzaklatott tömegpszichózis olyan tragikus tüneteire, mint amilyen a szegediek hisztérikus szerbellenes dúlása volt 1848 októberében, vagy a zsidóellenes pozsonyi, pesti megmozdulások voltak a forradalmi napokban.

Szegedhez fűződik egy igen jelentős történelmi tény: a polgári átalakulás egyik elengedhetetlen követelményeként 1849. július 28-án itt mondta ki a magyar országgyűlés a zsidók emancipációját: “...a magyar állam határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett Mózes vallású lakos mindazon politikai, polgári jogokkal bír, melyekkel bármi hitű lakosai bírnak.”[47]

Míg a zsidókról szóló törvényjavaslatot tárgyalták, a városháza udvarán összegyűlt a szegedi hitközség számos tagja, hogy aggódva figyelje a reájuk vonatkozó javaslat tárgyalásának kimenetelét. Egyszerre csak megjelent közöttük egy kis öreg emberke, és mintha csengettyűt rázogatna, mondotta a szokásos szöveget, amelyet a zsidó temetések alkalmával használtak: “Kegyes adományok megóvnak az elkárhozástól!”[48] Erre valaki meglepődve megkérdezte, ugyan ki halt meg? Mire ezt a választ kapta: “A magyar köztársaság.” A kis öreg emberke nem csengettyűt, hanem perselyt rázogatott.[49] A temetéseket gondozó szent egylet hordozott ilyeneket körül a gyászoló család anyagi terheinek csökkentésére, az egylet kiadásainak fedezésére. A gyász ily módon történő kifejezésével a halál angyalát remélték egykor távol tartani.[50]A magyar köztársaság 1849 után közel hetven évre, majd újabb hét évtizedig valóban elenyészett.

A halál angyala megkövetelte a maga szegedi áldozatait. A forradalom, illetve az annak vívmányainak megőrzéséért vívott 1848/49-es szabadságharc hősi halottai között voltak szegedi zsidó honvédek, mint Kramer Samu, egy Schwarc (Mór?) s egy Pollak nevű (Pollak Jochanan Hirsch fia), ki Buda ostrománál esett el.[51]

A szabadságharc leverése után “rossz gondolkodásmódjok és törvényes császárjok s királyok iránt tanúsított hűtlenségökért, ... gyalázatos és törvényellenes magokviseletéért, úgy a lázadók többféleképpeni pártolása és gyámolításáért”[52] megbüntették a szegedi zsidókat is. Haynau 1849. augusztus 6-án a helyi zsidó hitfelekezetre 25 000 bakancs beszolgáltatását szabta ki. Bakancsköltség címén 282 hitközségi tag 83 988 Ft járandóságot fizetett a brünni Skene céggel kötött megállapodás alapján. Nem sokkal később az országos izraelita iskolai alap javára a szegedi hitközségi tagokat 10 400 Ft-tal terhelték meg az országos hitközségi kölcsönös megegyezés szerint.[53] (A hazai zsidó közösség egészére kivetett hadisarcot 1850. szeptember 20-án Ferenc József 100000 forintra mérsékelte s kikötötte hogy a befizetési határidő leteltével az összegyűlt pénz egy zsidó iskolai és tanügyi alap létrehozására fordíttassék.[54]

            Az önkényuralom és a neoabszolutizmus korában sem állhatott, s nem is állt meg az élet. Folytatódott, majd a kiegyezés után felgyorsult a polgárosodás az egész országban és Szegeden. A 19. század második felében sorra alakultak mezőgazdasági termékeket feldolgozó a zsidó érdekeltségű üzemek: gőzmalmok, szeszgyárak, gyufagyár, bőrgyárak, téglagyárak. Bankokat, üzletházakat alapítottak.[55]

A helyi nagypolgárság sorában jelentős számban találunk zsidókat, akik a korszakban gyorsan gazdagodva, bank- és iparvállalatok alapítóiként, vezetőiként is számon tartottak. Az 1840-es években a legvagyonosabb szegediek zöme még a német eredetű patrícius polgárság körében található. 1853-ban azonban a zsidók elnyerték azt a jogot, hogy a városban bárhol vásárolhattak ingatlant, ami megkönnyítette egyes zsidó családok gyors vagyoni emelkedését, illetőleg azt, hogy többnyire kereskedéssel szerzett vagyonukat értékes telkek vásárlásába, korszerű, nagy épületek emelésébe fektethessék. Míg a legelső, 1871. évi virilis jegyzéken az első tíz helyen csak 3 zsidó található, az 1911. évre érvényes jegyzékben az első tíz között már 6 zsidó volt.[56]

A szegedi zsidók vagyoni emelkedését magyarosodásuk, asszimilációjuk folyamata kísérte: az 1850/60-as években a körükben még kiterjedten használt német nyelv az 1900-as évekre háttérbe szorult: 1910-ben a 6907 főnyi szegedi zsidó népesség 93 %-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát.[57] A szegedi hitközség a polgárosodást továbbra is a magyarosodással kötötte össze. Ennek csak egyik jele volt, hogy Szeged első világi jellegű köztéri szobra, Dugonics András kegyesrendi paptanár szobra javára a zsidók is gyűjtést rendeztek.[58] Hasonlóan vállaltak szolidaritást a nemzeti üggyel, amikor felekezeten kívüli, hazafias kegyeletből Széchenyi István emlékére gyászünnepélyt tartottak 1860. május 20-án.[59]

A társadalmi emancipációnak és a nemzetbe való beilleszkedésnek talán legfontosabb terepe az iskola volt. A kezdeti esztendőkben egyes családok tartottal tanítókat gyermekeik számára, de egyes tanítók is nyitottak iskolákat. E magániskolákba 1844-ben 151 fiú járt, ez év decemberétől magyar, héber, német nyelven működő nyilvános iskola indult.[60] A zsidók a már 1848 előtt alapított háromosztályú iskolájukat négy osztályúvá emelve, 1854-ben mintegy 120 fiút és leányt tanítottak német, héber és magyar nyelven.[61]

A magyar nyelvűségre fektetett hangsúlyra mi sem jellemző jobban, hogy az iskolákat erőszakkal németesítő abszolutizmus alatt az iskola továbbra is tanított magyarul és a legelső alkalmat megragadta, 1863-ban teljesen magyarnyelvűvé alakult. 1845 és 1870 között a magyar oktatás megfelelő ellátása végett a hitközség külön keresztény tanítót alkalmazott.[62]

            Talán Szeged város volt az első az országban, amely a zsidó hitközségi iskola fenntartására 500 Ft segélyt szavazott meg 1861-ben. Ezt később 1000, illetve 3000 forintra emelte.[63]

A neológ hitközségek igen korán elkezdték a nyilvánossági jogú iskolahálózatuk kiépítését (tehát lemondtak a hagyományos héderről és jesíváról), s saját iskola híján nem ellenezték az állami vagy akár keresztény iskolák látogatását, ha tanulóikat nem érte megkülönböztetés. Szeged is azok közé a neológ hitközségek közé tartozott, ahol a XIX. század végén még élénk vita folyt arról, érdemes-e megtartani a hitközségi elemiket, hiszen így a zsidó ifjúság eleve elkülönülten nevelkedik avval a veszéllyel, hogy ez tovább örökíti a gettó szellemét.[64]

Rendkívül jellemző a szegedi zsidókra az átlagon felüli műveltség megszerzése: 1910-ben a férfiak 19,8 %-a 8, 23,1 %-a 4-6 gimnáziumot végzett. A zsidó nők 34,5 %-a pedig legalább 4 gimnáziumot végzett. A városban élő hat éven felüli zsidóságnak csupán 4,5 %-a volt írástudatlan.[65] Iskolázottságuk és műveltségi szintjük a hazai zsidóságon belül a legmagasabb; 1910-ben Szegeden 31,8, Budapesten 30,3, országosan 22,2 százalék az érettségizettek aránya.[66]

            Az izraeliták létszáma Szegeden az 1848. évi összeírás szerint 1682, ez a század fordulóján 5863-ra, majd 1910-ig 6907-re növekedett. Feltűnő, hogy ezt tíz év multán csak ötvennel haladta meg.[67] 1920-ban Szegeden – a népszámlálási adatok alapján 6.954 izraelita vallású állampolgár élt. Az 1910-es 6.907 főhöz képest ez minimális népességgyarapodást mutat.[68] 1927-ben mintegy 8000 zsidó lakosa volt a városnak.[69]

            1861. január ötödikén a város katolikus klérusának feje, Kreminger Antal prépost, belvárosi plébános indítványozta, hogy a város képviselő testületébe zsidók is választassanak be.[70] Kevéssel később a 280 törvényhatósági tag között 52 zsidó van, a városi és királyi adó 16 %-át a lakosság 4,93 %-át kitevő zsidóság állja.

A templom és a székház környékén volt a zsidónegyed. Itt szinte minden utca, minden ház egykori lakóiról mesél. A Bolyai János utcát 1880 és 1911 között Zsinagóga utcának, 1912 és 1941 között Löw Lipót utcának nevezték. A Hajnóczy József utca 8. sz. házon 1969-ben állított emléktábla hirdeti, hogy itt, a régi zsinagóga szomszédságában lakott Löw Immánuel főrabbi. A szöveg arról szól,  hogy főművét (Die Flora der Juden) az ellenforradalmi rendszer házi őrizetében itt kezdte írni. A párhuzamos Mikszáth Kálmán utca volt a kereskedelmi központ, ahol még ma is sok régi kis üzlet sorakozik egymás mellett.[71] Mindez csupán azokat emlékezteti az egykori gazdag, a várost és az országot építő-gyarapító, virágzó életre, akik keresik Szeged zsidó polgárainak egykori házait, közösségi épületeit.

A hitközségi székházat és az új zsinagógát is Baumhorn Lipót tervezte. Az utóbbi ismertetése Löw Immánueltől származik.[72] Az 1903-ban átadott székházban találhatók a szegedi hitközség és a hozzátartozó községkerület irodái, a téli imaház, a tanácsterem, a konyha, ebédlő, az idős, beteg embereknek otthont adó szeretetház, a rabbi-lakás és a kiszolgáló helyiségek. Az imaház hagyományos berendezésű helyiség, itt tartják a rendszeres istentiszteleteket.

A szegedi hitközség egykori erejét mutatja a reprezentatív, nagyméretű tanácsterem. A mozgalmas, részlet-gazdag architektúrájú, boltíves, fehérarany és kék festésű terem falain az egykori hitközségi, vallási és világi vezetők aranykeretes, nagyméretű portréi. A falakat embermagasságig faborítás burkolja, felette szép háromágú falikarok, közöttük emléktáblák. A mennyezetről hatalmas, iparművészeti értékű csillár függ alá. Itt szokták tartani a nagyobb ünnepségeket, a kulturális eseményeket, közgyűléseket.[73]

A két impozáns épület, a zsinagóga és a székház csupán ma is látható hírmondói annak a teljesítménynek, ami a szegedi zsidó magyarokhoz fűződik a palotás Szeged megteremtésében. Fénykoruk egybeesett Szeged fénykorával: az 1879-es árvíz hullámsírjából életrekelt nagyváros építői voltak azok a vállakozók, akiket Löw Lipót és Löw Immánuel zsidó magyarokká nevelt. Közülük dr. Várhelyi Rósa Izsó ebbéli munkájáért kapta a magyar nemességet. Mikszáth Kálmán, – aki Szeged legnagyobb érdemének beolvasztó erejét tartotta, legfőbb büszkeségének pedig polgárias műveltségét – írta a nagy árvíz évének nyarán a következő sorokat:

“Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: ezeket én változtattam át ilyenekké.

És akkor egyetlen főn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, ha Szegedet említenék.”[74]

A vészkorszak – a kitaszítás

A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.[75]

A második világháború idején fokozatosan szorították ki a helyi zsidóságot a közéletből, a gazdasági, társadalmi és szellemi szférából. A három zsidótörvény alapján 1938-1941 között a közhivatalokból, önkormányzati testületekből, 1942-től a különböző gazdasági, társadalmi kamarák vezető testületeiből távolították el őket. 1943-tól kiterjesztették a szigorú származási igazolást minden polgári intézményre és a magánüzemekre is, s miután a származási igazolások beszerzése lassan haladt (személyenként 7 keresztlevelet kellett mindenkinek begyűjteni), 1944. május 13-án elrendelték a tisztviselők és alkalmazottak azonnali gyorsított igazolási eljárását, amely alapján május 31-én “minden zsidógyanús személyt” elbocsátottak. A munka- és életlehetőségtől megfosztott zsidó lakosságnak még azt is megtiltották, hogy munkásigazolványt vagy cselédkönyvet kapjon. Ugyanakkor a keresőképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Az első szegedi munkaszolgálatos 1941 októberében esett el Ukrajnában, a doni katasztrófa idején 287 ember pusztult el közülük.[76]

            Szegeden 1944. április 5-én lépett hatályba a sárga csillag viseléséről szóló korábban kiadott rendelet. Április 6-án a zsidók helyhez kötéséről szóló rendelet csak engedéllyel tette lehetővé az utazást.[77] Az egyetem és a város vezetői a neves professzorok számára igyekeztek mentesítéseket kieszközölni a diszkriminatív intézkedések, végső soron a deportálás alól. Hamvas Endre csanádi püspök is részt vett mások mellett a 91 éves Löw Immánuel főrabbi megmentésének kísérletében.[78] Az agg főpap a híveivel maradt az elhurcolásban is, haláláig.

            A Délvidék zsidóinak gettózása április 26-án kezdődött.[79]

            A város zsidó lakosai megérezték a közeledő tragédia előszelét, amikor több délvidéki város zsidó közösségeit 1944. május elején ideiglenesen átköltöztették Szegedre.[80] “A Tisza folyó nyugati partja mentén élőket a Bácska keleti részéből Szegedre vitték. A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta zsidói. A szegedi rendőrség 1944. május 10-i jelentése szerint a bácskai településekről Szegedre szállított zsidók száma 2226 volt. 736 családból álltak, melyekben 601 férfi, 1081 nő és 584 gyermek volt.”[81]

            A városi gettó létrehozására vonatkozó utasításokat Tukats Sándor főispán adta ki Tóth Béla polgármester-helyettesnek 1944. április 29-én. A zsidók gettózására vonatkozó polgármesteri rendeletet május 17-én adták ki, és előírásai szerint a helyi zsidók gettózásának eljárását május 22-én kellett kezdeni.[82]

            A gettó kijelölt épületekből állt a Bús Páter, Jósika, Korona, Margit és Polgár utcákban meg a Valéria téren, hozzá tartozott a zsinagóga és a zsidó hitközségi épületek.

            A helyi katolikus és protestáns egyházi személyek kérésére a keresztény hitre áttért zsidókat külön helyezték el. Három épületbe gyűjtötték össze őket, a Kelemen utca 11-be, a Polgár utca 24-be és a Bors palotába.

A szegedi gettóban 8617 zsidót koncentráltak, akiknek valamivel kevesebb, mint a fele lakott eredetileg is a városban. A többiek a környékbeli településekről kerültek (Apátfalva, Csanádpalota, Csongrád, Dunapataj, Ókécske, Földeák, Hódmezővásárhely, Horgos, Kalocsa, Kecel, Kiskundorozsma, Kiskunhalas, Kistelek, Kiszombor, Magyarcsanád, Makó, Mindszent, Pitvaros, Szentes, Szőreg, és Újkécske).[83]

            Szegeden, ahol német konzulátus is működött, a közigazgatás nem kísérelte meg a fajüldözés szabotálását, míg a közeli Hódmezővásárhelyen dr. Beretzk Pál polgármester-helyettes másként értelmezte a zsidóellenes intézkedéseket, a zsidó lakosságot nem gettózták.[84] Szegeden Hamvas Endre megyéspüspök állt ki az üldözöttek védelmében, különösen a megkeresztelkedettekkel kapcsolatban lehetett erre jogcíme. Ismert értelmiségieket, összesen 505 embert mentesítettek a deportálások alól. Negyvenen külföldi követségi védelem alá kerültek, 262 személy után pedig még jó ideig hiába nyomoztak az erőszakszervezetek.[85] A zsidó Mentőbizottság akciója ennél sokkal eredményesebbnek bizonyult: az ausztriai Strasshofba kiválasztottak többsége túlélte a deportálást.

A deportálást “A szegedi zsidók kiáltványa” alapján idézzük föl. Az SS parancsnokság átirata szerint: “A vonatok indulását megelőző napokban a zsidókat alaposan át kell vizsgálni, hogy semmiféle érték (pénz, ékszer, értékpapír, takarékkönyv, stb.) ne maradjon náluk, továbbá ne szállíttassanak el olyan egyének, akik a kiadott intézkedések szerint nem szállíthatók. Az elszállítandóknak az induláskor legalább 5-5 napi, illetve a német parancsnok által a szállítás esetleg hosszabb tartalma miatt kívánt mennyiségű élelemnek kell lennie”.[86]

A gettó kiürítése június 16-án kezdődött. A zsidókat a csendőrök áthajtották a Szegedi Téglagyár Társulat területére, a környékbeli településekről való zsidókat már itt őrizték. Sokukat a Rókus (Vasutas) sportpályán koncentrálták. A zsidók azzal kapcsolatos reményei, hogy túlélik a háborút, átadták helyüket a kétségbeesésnek. Az áttelepítésnek csupán az első napján 50 öngyilkosság történt.[87]

A strasshofi transzportok kiválogatása Szeged esetében a következőképpen zajlott: június 20-án, a városban folyó gettósítás utolsó napján Argermayer SS-Hauptsturmführer megjelent a gettó kapujában, hívatta dr. Löw Lipótot (Löw Immánuel fiát), dr. Frenkel Jenőt, Kertész Ernőt, dr. Silberstein Adolfot és dr. Radó Józsefet, s átadott nekik egy levelet, melyet Szilágyi Ernő, a Mentőbizottság (Vaada) egyik vezető tagja írt. A német nyelvű levélben Szilágyi arra kérte őket, hogy válasszanak ki 3000 zsidót a gettó lakosai közül, elsőbbséget adva a következőknek: sokgyermekes családok, munkaszolgálatosok családjai, prominens zsidók hozzátartozói. A levélhez csatolták a szegedi gettóban lévő 160 prominens zsidó névsorát, melyet Budapesten állítottak össze. Végül a szegedi bevagonírozási központból Strasshofba vitt zsidók száma meghaladta az ötezret. Nem világos, hogy ez egy későbbi budapesti utasításnak, vagy a helyi tisztviselők megvesztegetésének volt-e köszönhető.[88] A 160 prominens személyiség helyett csupán 66 került a Kasztner-féle különleges csoportba. Közülük 12 került Bergen-Belsenen át Svájcba, a megmaradt 54 közül elhunyt illetve eltűnt 13 személy. Ezzel a csoporttal érkezett Budapestre dr. Löw Immánuel főrabbi is. A 91 éves főpap a budapesti zsidókórházban halt meg.[89]

Miután a koncentráció folyamatát június 20-ig befejezték, a deportálásokat június 25-28-ra irányozták elő.[90] Az előzetes terveknek megfelelően június 25-én indították az első vonatot Szegedről, mely másnap 3199 fővel haladt át a kassai állomáson Auschwitz irányába.[91] A második és harmadik transzportban lévő 5739 ember többsége, akiket az ausztriai Strasshofba irányítottak, túlélte a megpróbáltatást.[92]

A marhavagonokba bevertek 70, 80, sőt 90 személyt is. Zuhogott a puskatus, csattant a derékszíj, szorosra tömték a fulladásig telt szerelvényeket. Három szállítmánnyal, június 25-én, 27-én és 28-án kiürítették a téglagyári tábort, zsidómentesítették Szeged városát.[93]

“Szegeden már nincsenek is zsidók – írta Mikszáth Kálmán előbb idézett, 1879-ben írt cikkében. – Csak egy külön tradicionális héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. ... És senki sem keresi, melyikünk istene volt az, aki mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett.”

Valóban, a gyász közös volt 1879-ben: a katolikus, a református és a Mózes vallású magyarok együtt mentettek, együtt temettek, együtt gyászoltak az özönvíz után. Közös kell legyen 1944 nyarának emlékezete: Szegeden már nincsenek is zsidók...

Élet a Soá után

A felszabadulás után igazolási eljárásokról, rokonok, családtagok kereséséről olvashatunk a korabeli lapokban. Az ország legintaktabb vidéki zsidó hitközsége a szegedi, a deportáltak közül majdnem 1500 tért vissza. [94]  Szegeden 1946. október 31-én tartották a temetkezéssel foglalkozó szentegylet tagavató közgyűlését.[95] Az év utolsó napját a vértanúk és áldozatok emlékének szentelték az egész országban.[96] A Szentegylet 1947. januárjában megindította a gyűjtést a mártírok emlékművének elkészítésére.[97] A Mártírok Emlékcsarnokának felavatása 1947. szeptember 21-én történt. A kultúrmunka 1946. november 10-i megindulása,[98]a szegedi egyetemi hallgatók otthonának és a szeretetháznak avatása 1948. szeptember 5-én jelzik a közösség életerejét.[99]

A városi közéletben, amíg volt, szintén visszaintegrálódott a zsidóság, erről a Löw ünnepélyek és megemlékezések tanúskodnak. Országos érdekű eseményként a szabadságharc zsidó honvédjeinek emlékére az izraelita tábori lelkészet centenáriumi ünnepséget rendezett Szegeden 1948. február 10-én.[100] A városban a következő évtized zsidókkal kapcsolatos történései kevéssé kutatottak, a korabeli napilapokból eltűnt minden, ami nem a proletárdiktatúra céljait szolgálta.

Az 1956-os forradalom után 800 zsidó élt Szegeden, csupán 50-en disszidáltak, 25-en kértek kivándorló útlevelet. 1957-ben péntek esténként legalább 150 zsidó jelent meg a templomban, 50 iskolaköteles gyerek közül 36-ot írattak be szülei a Talmud-Tórába. 260 járulékfizetője volt a hitközségnek, ám a szegedi zsidóság hetven százaléka 60 éven felüli. A szeretetotthonnak 22 lakója volt, 40 rászorult étkezett még ott, kívülük hat egyetemista kapott rituálisan megfelelő étkezést.[101]

1979-től felújítási munkák folytak az új zsinagógában, 1989. július 14-én, a mártírok istentiszteletét már a javított állagú épületben lehetett tartani. Felújították a tetőszerkezetet, a bádogos díszműveket, a csapadékelvezető csatornákat. Padozatcserét hajtottak végre, kijavították a kerítést és a kapukat, az üvegablakok hiányosságait. Új aszfaltozott járdák kerültek a rendbe hozott kertbe.[102] Tíz évvel később még van helyreállítani való a gyönyörű épületben.

Az ezredfordulón Szegeden a felmérések szerint 500 zsidó származású lakos él, közülük 280-340 a hitközség tagja, többségük hozzájárulást fizető személy. 50-60 úgynevezett kultúr-zsidó, akik vallási rendezvényeken soha nem vesznek részt, de támogatják a hagyományőrző, kulturális rendezvényeket. Harminc-ötven fiatal él zsidó egyesületi életet. Az idősek otthona húsz bentlakóval és napi 50 adagos kóser kiétkeztetéssel működik. Alapítványok segítik a szociális és hitéleti kiadásokat, az új zsinagóga rekonstrukcióját. A szegedi zsidóság múltjának feltárására időnként tudományos konferenciát szervez a hitközség kiváló történészek, helytörténészek, kutatók részvételével. Munkáikat, melyeket ebben az összeállításban igyekeztem felhasználni, köszönet illeti. Úgyszintén ezúttal köszönöm meg Apró Ferenc szíves segítségét, korrekcióit, tanácsait, melyekkel e dolgozatomat, valamint Szeged vallás- és kultúrtörténetének két oroszlánjáról, Löw Lipótról és Löw Immánuelről szóló munkámat támogatta.[103]

Varga László