Megjelent – illusztrációk nélkül – a Szeged 2008. májusi száma (20. évf. 5. szám) 40-47. oldalán

Varga Papi László

Az örök reménység temploma –
a szegedi Újzsinagóga szimbólumai és hagyományai

A szent tér, a templom, a zsinagóga

A szent tér, a szent hely

Sokunknak vannak személyes életének állomásaihoz köthetõ kitüntetett helyei. A legközismertebb talán az öreg fa törzsébe vésett két névbetû-pár, szívvel keretezve, de fontos lehet elsõ iskolánk, a család õsi fészke, egy emlékezetes, rendkívüli élmény helyszíne. Ha jól belegondolunk, a világot magunk köré rendezve szoktuk elképzelni.

Mindannyian tartozunk valakikhez, egy családhoz, egy nemzethez, egy felekezethez, vagy akár egy hasonló eseményeket megélt nemzedékhez. Egyik vagy másik csoporttal való azonosságunk nem zárja ki a harmadikhoz tartozást. A bennünket övezõ világot azonban aszerint szemléljük, mit is jelent annak a kisebb-nagyobb lelki-szellemi közösségnek a számára, amelyhez tartozónak véljük magunkat. Jelentõséggel bírhat maga a terület, például a folyópart tiszavirágzás idején, Buda panorámája a Duna felõl, vagy Ópusztaszer, a honalapítás helyszíne. A látvány befogadásakor bekapcsolódunk abba a körbe, amelyben érték a látvány esztétikája és a benne rejlõ eszmei tartalom. Vannak olyan eszmei-lelki tartalmak, amelyeket minden emberi csoportosulás keres és fellelni vél a földkerekség legkülönbözõbb színterein.

Gyakrabban nem az egész térség, hanem egy abban álló építmény köti le figyelmünket. A háromcsillagos idegenforgalmi nevezetességek közül is kiemelkedik egyik-másik, amely nem csupán, mint az épített emberi környezet egyedülálló gyöngyszeme kelti fel érdeklõdésünket, hanem amely szellemi tartalmában is fontosabb a többinél. Ezeknek a helyeknek és épületeknek a hatását elõször inkább érezzük, mint értjük. Az érzelmi átéléssel párhuzamos megértés folyamata pedig részessé tehet bennünket abban a világban, ami a hétköznapi élet keretein túl létezik. Az ilyen élmény több mint az észlelt fizikai jelenségek, hang- és fényhullámok keltette érzetek összessége. Olyan ez, mint egy költemény varázsa, amely több mint a betû és hang, olyan, mint egy zenemû kifejezõ ereje, ami nem csupán hangjegy és kotta következménye. A kisugárzás, amit életvezetésünk megszokott terepébõl kilépve egy más tér gyakorol ránk, egy más lét valóságát sejteti.

Gyermekjátékaink idején elkülönített térként a törött gallyal porba rajzolt “vár” szolgált menedékül, itt a fogó elõl futván védelmet találtunk. Micsoda izgalom volt a várba igyekezni az üldözõ, az “ellenség” közvetlen közelébõl! Mint víz alól felbukva az elsõ lélegzetvétel, úgy esett a “belülrõl” történt elsõ széttekintés. Játék volt, a való életet, az ember sorsát elõlegezte, mindenkori megkísértését a veszélynek, s a biztos rév utáni örök vágyódás kielégítését.

Talán különösnek tûnik, hogy a gyerekjátékok “ház”-ának, az ember által elkerített térnek, egy közönséges fizikai tulajdonságokkal jellemezhetõ, de megkülönböztetett valóságdarabnak önmagán túlmutató jelentést, jelentõséget tulajdonítunk. De mindig is így tett az ember. A gyermekjátékban megalkotott kerített tér, a “vár”, melyben tartózkodva szembenézhettünk a fogóval, a sorssal, egészen addig, míg a játékosok el nem fogytak – õsi felismerés maradványa és emlékmûve. A gyermek az ember alkotó és egyben kultikus cselekedetét végzi el újra, amidõn kertben, homokban, bárhol saját világában társaival házat, várat, várost kerít.

Elhatárolni valamit, s magunkhoz varázsolni, személyessé, otthonossá változtatni a külsõ, határtalan és ismeretlen térrel szemben – ez az egyik legfontosabb emberi tett. Nem csoda tehát, ha minduntalan elõbukkan szokásaink, késztetéseink, hagyományaink mélyébõl. A kerített tér, az általunk megvont világhatár nem csupán az angliai szántóföldeket övezõ sövények, a családi házak udvarának fülemüle-peres felségterületében, furcsaságában jelenik meg, hanem az író- és munkaasztalon, tárgyalás, társalgás közben, midõn gondosan védjük és kiterjesztjük a személyes terünk határait. Viselkedésünk megváltozik, ha birtokon belül, és nem kívül vagyunk, a védelmet nyújtó várban illetve térfélen, tehát nem a külsõ térben, hanem otthon. Másként érzünk, gondolkodunk a saját világunkban, mintha a meghatározatlan külsõ valamiben lennénk.

A külsõ világ a számunkra elkerített tér határain illeszkedik felfogható, rendezett mindenségként világképünkhöz. Belülrõl szemlélhetõ és gondolható el az a külsõ tér, amirõl elsõdlegesen csak az tudható, hogy kerített terünkkel érintkezik, azt határolja. A behatárolt, magunkévá tett valóságdarab nyújtja a lehetõséget arra, hogy rajta kívüli szférákat keressünk. Az ismerttõl az ismeretlen felé, a köznapitól az ünnepi felé törekszünk. A nem mindennapi, az ünnepi alkalom, a kitüntetett hely és idõ saját világunk határain képzelhetõ el: érinti azt, de össze is köti a másfélével, az ünnepivel, a szenttel. A profánból a szentség felé törekszünk.

A szentség mindig önmagán kívüli dologban nyilvánult meg. Ha tárgyilagosan szemléljük, a templom vagy egy város éppoly alkalmatlan a szentség megtestesítésére, mint egy emberi lény. A szentség bármilyen szimbóluma, legyen az épület, irodalmi szöveg, törvénycikkely vagy ember, szükségképpen önkényes. A vallásos útkeresés alapvetõ ellentmondása, hogy a szentség a profán dolgokban nyilvánulhat meg, az abszolútum a viszonylagosban, az örökkévaló a mulandóban. A misztérium voltaképpen abban rejlik, hogy az istenség egyáltalán megtestesülhet.

Az ember lakótere, a ház sem nélkülözi az anyagi léten túli szimbolikát. A lakóépület felhúzása lényegében a teremtés utánzása, megismétlése halandó emberi módon. A ház tájolása, beosztása a gyakorlati követelmények (szélirány, napsütés, a talaj tulajdonságai) érvényesítésén kívül is jelentõséggel bír. A háznak lábazata van, a tetõnek gerince, akár egy embernek. A ház az élet középpontja volt, az ember állandó helyét jelképezte a világban. Az önálló családos ember magyarosan: házasember, a családalapítás: házasság. Ilyen értelemben tekinthetõ a ház nõi szimbólumnak, úgy is, mint befogadó, elrejtõ, menedéket adó hely, mint a barlang vagy a sír, a Szentföldön a barlangsír. A ház is a körülölelõ védelmet jelenti, miként az anyaöl. Itt lehet megpihenni, megújulni. A három osztatú alföldi parasztház belsõ rendjét sem a véletlen alakította ki. A nagyszoba a nagy események az ünnepek színtere, a gazdáé és gyermekeié, ahol a fekhelyek és a székek elhelyezése õsi hagyományok szerint történt. A gondolkodó-székbõl a családfõ szemmel tarthatta a két ablakon keresztül a környéket, más azon a helyen és abban a székben nem foglalhatott helyet. A mindennapi élet területe a konyha volt. Az erejük fogytán élõ öregek a hátulsó, harmadik helyiségben éltek, távolabb a külsõ fronttól, védettségben. Rendezett szeglet volt tehát a parasztház is.

A többnyire négyzetes alaprajzú házak az állandóság, maradandóság építményei, nem úgy a másik õsi emberi lakás, a sátor. Vázra erõsíthetõ, bõrbõl, nemezbõl készült, szétszedhetõ hajlék. A nomád népek lakóhelye. A kör alaprajzú sátor az állandó mozgás jelképe, szemben a stabilitásra utaló, négyszög alaprajzú házzal. A nomádok kör alakú sátra különválasztott otthon, és a kerek világ tükre, mintaképe is egyben.

Freisingi Ottó püspök 1147-ben elkísérte III. Konrád német királyt a második keresztes hadjáratra, s ekkor átutazott hazánkon. Az õ leírásából tudjuk, hogy azok, akik állataiknak legelõt keresve folyamatosan költözködtek – tehát a nagyállattartó pásztor népesség –, ez idõ tájt is sátrakban laktak. Több ilyen sátor kör alakú alaprajzát ástuk ki a felgyõi honfoglalás kori telepen. – írta László Gyula. A feltárások rekonstrukciós rajzain láthatjuk, hogy mindennek megvan a pontos helye (például a jobb oldal a férfiak oldala, a bal oldal pedig a nõké).

Ha összevetjük ezt az alaprajzot a bezdédi honfoglalás kori temetõével, amelyben a férfiak-nõk sírjai tükörképszerû rendben másolták a sátrak beosztását, bizonyítva látjuk az evilágról és a másvilágról alkotott képzetet. Magyarán: õseink evilági lakhelyei a másvilágival világegészet képeztek.

A magyar néphagyomány és Priszkosz rétor szerint egykor a Tisza vidékén ütötte fel sátrát az Isten ostora, világbíró Attila király. Ahol a sátorfát leverték, ott volt a világ közepe, onnan tekintettek az üres, kietlen, félelmes Észak, az ól-meleg népek bölcsõje Kelet, a rettegõ Nyugat és a gazdag Dél felé a hun király népei. Itt, a Szeged környéki Tisza vidéken temették hármas koporsóba – a kegyes atyák költötte mítosz szerint – az örökhagyót, a Csaba királyfi vitézei által megõrzendõ aranyos szeglet urát, Attila-Etelét. E táj uralta Baján kagánt, az avar fejedelmet, s itt várakoztak a késõ-avarok Árpád népének érkeztére.

A Tisza vidék népe több mint ezer esztendeje nem a Hold és a Nap, az égi világ közepe, vagy a vezéri sátorrúd gombja iránt igazodik. Keresztény templomok emelkedtek, s a történelmi tegnap pusztai nemzete megtanult a templomtorony szerint tájékozódni. Azon is a csillag, vagy a kereszt szolgált útmutatóul. Az utóbbi valószínûleg minden jelek legöregebbike s a keresztény kultúrkörön kívül is mindenütt megtalálható.

A civilizáció, az épített városok világa nem nélkülözheti a térbeli és egyben spirituális vonatkoztatási pontot. A kimagasló építmények többnyire templomtornyok. A domináns épület kiterjedésével, magasságával is tudatja a hely központi jelentõségét, fontosságát. Ezek tekintenek a legmesszebbre, láthatóságuk határáig óvják, vigyázzák a környéket, ezzel mintegy elhatárolják a másféle világtól, a külsõ-idegentõl.

A fontos jel lényege mégsem a fizikai kiterjedése, magassága. A vezéri sátor rúdja, az égig érõ fa koronája és a templomok tornyai a másik világgal keresnek érintkezést. Ebben a természetükben az ember lényeget keresõ örök törekvése fejezõdik ki. Erre az érintkezési pontra függeszti az ember a tekintetét akkor is, ha a fizikai térben kívánja helyzetét meghatározni, és akkor is, ha a kézzelfogható világon túli tájékozódásra szomjazik. A templomok csúcsán a kereszt jelében Isten és a világ áthatják egymást, és egységgé válnak. Két vonalból egy jel támadt.

A latin templum szó egy jól megalapozott és általánosan elfogadott feltevés szerint egy tõrõl fakad a görög temenosz szóval, mely a közös földtõl elkülönített, elzárt földdarabot jelentett, korábban az õsi pap-király, majd valamelyik isten vagy istennõ szolgálatára-tiszteletére kihasítottat. Eredetileg tehát nem építményt, mai értelemben vett templomot, hanem csupán területet, szent körzetet jelentett. A kultikus cselekmények helye akkor is megõrizte ezt az elnevezést, amikor fedett térségbe, épített környezetbe kerültek a vallásgyakorlás rítusai.

A templom ettõl kezdve: szent épület; olyan helyiség, amely közvetítõ a túlvilági, mennyei (a transzcendens) és az evilági szféra között. Szakrális középpont, amely az égi minta földi leképezése, azaz az ember kicsiny világában (a mikrokozmoszban) megmutatja a mindenséget (a makrokozmoszt). Ezért a templom a mindenség képe, ábrázolása, (imago mundi). Függõleges kiterjedésénél (vertikalitásánál) fogva az épület maga világtengely (axis mundi), így jelképisége összefügg például az ég felé közvetítõ helyek közül a hegy (Olümposz, Sínai, Mórija) szimbolikájával.

Valamennyi kultúrában szimbólumok foglalata a templom. A vallás tanait jeleníti meg egészében (alaprajzában, tér- és tömegalakításában) és részleteiben (építészeti elemeiben, szobrászati és festészeti díszítésében). Természetesen a kultusz gyakorlati igényei szintén meghatározzák a templom épületét: lehet hívõket befogadó csarnoktemplom, vagy az isten lakhelyéül szolgáló cella, mint az ókori görögöknél, az etruszkoknál, vagy Rómában.

Az Urbs, az egyetlen, amelyet ezer évig csak így neveztek: a Város, úgy keletkezett, hogy az augur, a madárjós görcs nélküli egyenes botjával kettéosztotta, ketté vágta az égboltot, majd Jupiter sasokat küldött, megjelölendõ: ki lesz méltó a vezetésre. Remus égfelén hat, Romulus égfelén kétszer hat sas repült át, õ lett a kiválasztott, az Örök Város elsõ uralkodója. Romulus ikertestvérét nyomban megölte, mintegy feláldozta. A Róma helyén feláldozott Remus biztosította a leendõ település boldog, biztonságos jövõjét, a római nép megszületését és Romulus királlyá emelkedését.

Miután Romulus eltemette Remust, megalapította a várost, amihez Etruriából hívott férfiakat, akik bizonyos szabályok és feljegyzések szerint mindenhez rendelkezéseket és útmutatásokat adtak. A késõbbi népgyûlések színhelyén kiástak egy kerek vermet, és mindenbõl beletették az elsõt, ami a hagyomány szerint jó és a természet szerint szükséges volt. Végül mindenki hozott egy maréknyi földet abból az országból, ahonnan érkezett, rádobta azt, majd az egészet összekeverték. Ezt a vermet ugyanúgy nevezték, mint a világûrt: Mundus. E köré írták, mint egy kör középpontja köré a városhatárt. A pomeriumot, vagyis a határmezsgyét a városalapítók bika és tehénfogatú ekével hasították, úgy, hogy a feltört hant az alapítás területére, vagyis befelé fordult. A kivetett föld jelképezte a városfalat, a barázda a védõárkot, a jövendõ kapuk helyén pedig az ekét felemelték.

A hagyomány szerint körhatárú Róma a Roma quadrata, a négyszögû Róma nevet viselte. Innen indultak azután a légiók a négy égtáj felé, ahol is a katonák felépítették négyszögû táboraikat kerítéssel, árokkal, kapukkal, majd a hozzájuk hasonlóan tervezett coloniákat. A négy világtáj felõl azóta minden út Rómába vezet. A Városba visszatérõk számára pedig nem valamelyik fórum, piactér, hanem az umbilicus urbis Romae, a római világ köldöke képezett középpontot. A római világ köldökének a Severusok idejében (az 1-2. század fordulóján) restaurált, ma is látható maradványai a Mundus fölött emelkednek. Ez az a hely, ahol az alvilág a felvilággal találkozott, ahova az alvilág isteneinek és árnyainak, gyakran engesztelési céllal, áldozatokat vittek.

 (Róma érintkezése a spirituálissal késõbb sem nem kívánt bõ magyarázatot – “lévén a szegletkõ maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevelkedik szent templommá az Úrban; Akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által” Ef 2,20-22. Általa Rómába állíttatott majd kétezer éve a mondott kõszikla: “... te Péter vagy, és ezen a kõsziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” Mt 16,18.)

Századok múltán a római sasok a légiók zászlójelein Keletre repültek, s meg is települtek ott… A második Róma, az egykori Bizánc, vagyis a születésekor falakkal övezett Konstantinápoly közepén, a Szent Bölcsesség tiszteletére kerített helyen, a (harmadjára) 543-ban elkészült Hagia Sophia templomban ma is látható a világ köldöke. Az omphalionnak nevezett padlómozaikon, amely a kupola-négyzet délkeleti pillérjének közelében helyezkedik el, különösen érvényesül a színek bája. Ez a 6x6 méteres négyzet alakú mozaik zöld, vörös, fekete kõlapocskákból áll, a legnagyobb kövek a középpontban láthatók. Ezt nem a templommal együtt, a Justiniánus-i idõkben készítették, hanem félezer évvel késõbb. A különleges mintázatú padlórészlettel jelzett omphalosz felett koronázták a (kelet-)római császárokat.

A helyet különleges kõbõl formált amforával is megjelölték. Újabb félezer év múltán a szultánnak, a muszlimok kalifájának tartottak fenn itt imahelyet, hiszen a világ köldökét övezõ várost 1453 óta Isztambulnak nevezik.

Az omphalosz (görög: köldök) az ókori világban elterjedt jelkép a kozmosz születésének, illetve a világ teremtésének helyére. A legismertebb tárgy, amit a világ köldökének tekintettek, egy méhkas formájú fonott díszes faragású szikla, amely egykor a Delphoi-i Apollón-templomban volt látható. Pindarosz szerint amikor Zeusz meg akarta határozni a lakott föld középpontját, a föld két szélérõl egyazon idõben két sast bocsátott útra, hogy keressék meg a világ közepét, s az omphalosz nevû kõ fölött, ahol a két sas útja keresztezte egymást, alapította meg a Delphoi-i templomot. Azt is mondták e kõrõl, hogy Dionüszosz sírját jelölte, Zeusz és Szemelé jövõbe látó fiáét, aki anyjáért az Alvilágba is leereszkedett. Dionüszoszt Apollónnal csaknem egyenrangúnak tartották, fõként a nõk, s a társadalomban alávetett rétegek. Nem véletlen, hogy sírkövét úgy tekintették, mint a világ, a Föld és a menny összekapcsolódásának szimbólumát. Ebbõl adódott orákulum (jósda) szerepe.

A Delphoi-i szentélyt eredetileg Gaiának, a Földanyának szentelték, csak késõbb Apollónnak. Egy mítosz szerint a hely neve Apollóntól származik, aki itt ölte meg Püthont, Gaia gyermekét. Püthon, a kígyó a világtengelyt szimbolizáló kõvel szoros kapcsolatban áll, amint az azonos szerepû fával, a tudás fájával is. A Delphoi-ban nyíló hasadék fölött a tripuszon (háromlábú széken) ülõ jósnõ, Püthia eksztatikus szavaiból Apollón papjai formáltak klasszikus versben hangzó jóslatokat. A Föld nõi princípiuma fölött a hellén arisztokrata férfiasság megszerzett dominanciáját képviseli Apollón. “Ez az isten a világ közepén áll, hogy segítse az emberi fajt” (Platón). A delphoi omphalosz így a létezõ hatalmat, az isteni jogrendet szimbolizálja, amely legyõzi a káosz hatalmas és vak erejét (ahogy Apollón Püthont).

A hét ógörög bölcs egyike, Epimenidész azonban nem hitte el az omphaloszról szóló történetet, és Apollónhoz fordult felvilágosításért. A kapott jóslatot õ maga foglalta versbe:

“Nincs köldök a tenger közepén, de a föld közepén sem;

ám ha van is, csak az isten látja, de senki halandó.” 

A jelenleg a Delphoi Régészeti Múzeumban õrzött szent kõ másik neve: baitülosz, mely a sémi béthel szó származéka. A követ, amelyet a mítoszok szerint egyszer Kronosz a fia helyett lenyelt, Zeusz baitüloszi megjelenési formájának tartják

A Szentföldön Béthelnek városa mellett Jákob álmot látott, azt a bizonyos égig érõ létrát, amin fel s alá járnak az angyalok. S szólt hozzá az Úr. Jákób pedig fölébredt álmából és ezt mondta: “Mily rettenetes ez a hely. Nem egyéb ez, mint istennek háza és az égnek kapuja.” Vagyis felismerte a hely szentségét. És figyelmeztetõ emléket állított kõbõl. S Jákob az álmodó, elmondja a lényeget is: a szent helyen átjáró van az Ég és a Föld között. Itt közelebb van az Ég a Földhöz. Közelebb van az emberfeletti az emberhez. A szent helyen érdemesebb imádkozni, a közös ima hamarább Isten elé jut a misztikus átjárón.

A sumer irodalomban “Ég és föld köldöke, íme a városunk”. A köldök a kozmikus középpont jelképe, amelybõl a világ táplálkozik. Az ábrázolásokon gyakran egy fehér, felállított tojásdad alakú kõ jelzi. Gordionban, a fríg fõvárosban, valamint Bagdadban is õriztek ilyen követ.

A köldök: az emlõsök hasának közepén lévõ, a köldökzsinór leválása után záródó nyílás. A köldökzsinór az emlõsök magzatainak vérkeringését, táplálékfelvételét biztosító szerv. Anya és magzat összekapcsolója, illetve gyökér, amellyel az emberi lény a Földanyához kötõdik. Maga a köldök a természeti népeknél az anya és a gyermek, az ember és a föld összetartozásának szimbóluma, amely például az afrikai szobrokon gyakran erõsen hangsúlyozott testrész. Az emberi test köldöke, mint a mikrokozmosz középpontja a makrokozmosz középpontjának felel meg. A kozmoszra utaló négyzet átlóinak metszéspontja, illetve a kör középpontja a kozmikus ember ábráin a köldökkel esik egybe, például a hindu Purusa-mandalán (A védákban elbeszélt, egyik korai teremtésmítoszban a purusa egyben az elsõ ember, akinek testébõl a világegyetem létrejött) és a szintén négyzetbe, valamint körbe illesztett úgynevezett vitruviusi embernek a reneszánsz korában kedvelt figuráján. Mivel a köldök nemcsak a fizikai, hanem a szellemi világ középpontja is, a jógában az élet centrumára való összpontosítást inspirálja. Ebben az értelemben az emberi mikrokozmosz központja, a harmadik “csakra”; rajta keresztül lehet kapcsolatba lépni az átváltoztató energiák és a tûz központjával. A világ köldökén él a Véda szent tüze, s ezt a jelentést minden oltár magában hordozza.

Számos mitológia szerint a dolgok eredeténél a nemek még nem voltak szétválasztva, az egység csak a világ kezdetekor esett szét két világszülõre. Az ég és a föld elválása után alakultak ki az alapvetõ ellentétpárok, mint például a hideg-meleg, a nappal – éjszaka, a férfiasság-nõiesség. A köldök az egykori androgün/hermafrodita (férfinõ) szétválásának sebhelyeként az eredeti egységre utal (Platon: A lakoma). A gömb formájú, embereknél tökéletesebb lényeket az istenekkel szemben mutatott gõgjük miatt Zeusz büntetésbõl osztotta ketté. Eszerint a másik nemmel való egyesülés nem más, mint az eredeti egység utáni vágyakozás: “Kettõ lett egybõl, s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét.” Ezért a világban ható legnagyobb hatalom: Erósz/Amor/Cupido, aki a teljesség, az egykori androgün lét utáni vágy megtestesülése.

A férfi és nõ egysége, mint õsi kiindulópont a zsidó és keresztény hagyományban is jelen van. A hatodik napon teremtett ember nemileg még nem differenciált: “Teremté tehát az Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt, férfiúvá és asszonnyá teremté õket” (1Móz 1,27).

A Biblia már a Bírák könyvében is említi a Föld köldökét: “Emberek ereszkednek le a Föld köldökérõl...” (Bír 9, 37). Ez a hely Szichem lehetett. De Dávid korától a középkorig, tehát jó két és félezer éven keresztül a zsidók – és keresztények –számára egyértelmû és világos volt, hogy csakis Jeruzsálemet illeti ez a kiváltságos szerep. Az apokrif Jubileumok könyvében ez a szent város a világ közepe (8,19). A zsidó bibliai szövegekben 656 alkalommal fordul elõ megnevezése. Ezékiel írja, hogy a zsidóság, “amely pogányok közül gyûjtetett egybe, mely jószágot és gazdagságot szerez s lakozik a földnek közepén” (Ez 38,12).

Az õsi zsidó hagyományt õrzi meg az egyik midrás: Izrael földje a világ közepén terül el; Jeruzsálem Izrael közepén van; a Szent Kerület Jeruzsálem közepe; a Templom épülete a Szent Kerület közepén áll; a Szövetség Szekrénye a Templom közepe; a Szent Szikla a Szövetség elõtt áll; mert itt van az egész világ közepe.

Mondják, Isten a semmi közepébe hajított egy követ, és ez ma ott található a Mórija (azaz Templom) hegyen, jelezve, hogy ez a földi világ közepe, és egyben magyarázatot adva arra, hogy miért éppen itt zajlottak az egyistenhit legfontosabb eseményei.

Az egykori frigyszekrény elõtt álló szikláról, az Eben Setijah-ról a muszlim hagyomány is azt tartja, hogy ez a világ köldöke. Ez a Föld közepe, Asz-Szahra. Ez Ábrahám áldozati oltára, az az üreges szikla, amelyrõl Mohamed az égi útra indult, s amely fölé a jeruzsálemi Haram as-Sarifon, azaz a Templom-hegyen zarándoktemplomot emeltek, mely ma a Szikla-dóm. Itt, a Templom-hegy hozzávetõleges közepén, közvetlenül a Szikla-dóm mellett, attól kissé keletre helyezkedik el a Lánc-kupola. Építésének célját titok fedi, de egy hagyomány szerint valójában ez az épület jelzi a világ közepét. Eredetileg húsz oszlopra emelték, belsõ terének majolika borítása még a Szikla-dóménál is káprázatosabb. A legenda szerint valaha egy lánc volt felfüggesztve benne, s aki ezt a láncot kezében tartva hazudott, azt azonnal halálra sújtotta a villám. Az igazság e muszlim hagyomány szerint a világot meghatározó tengellyel azonos…

A centrum elképzeléseket a kereszténység is a Szentföldre, Jeruzsálemre vonatkoztatja. Mint a 74. zsoltár 12. versében áll: “Isten az én királyom eleitõl fogva, a ki szabadításokat mivel e föld közepette.” A szabadító király keresztény értelmezés szerint Krisztus, ezért a jeruzsálemi középpont áthelyezõdött a Szent Sír térségébe, ahol Ádám koponyájának vélt sírhelyét nevezték Koponya (Golgota) hegynek. A IV. századtól a Golgota (Kálvária-domb), késõbb pedig minden keresztény oltár hasonló, középponti szerepet nyert.

Eredetileg csak a jeruzsálemi székesegyházban a Szent Sír melletti követ tartották szimbolikus köldöknek. A világ köldökének sziklanyílását a jeruzsálemi Szent Sír bazilika görög szentélyének katholikonjában (fõhajójában) a padlózaton ma egyszerû márványurna jelzi. Körülötte a templom és maga a város.

Jeruzsálem szent, kerített hely attól kezdve, hogy bekerült az emberiség történetébe. Mint az elõbbi példák is jelezték, talán a legfontosabb hely azok közül, amelyeket az emberek a másik világgal érintkezõ evilág középpontjának tartanak. Jeruzsálem a Szentföldön, az Óvilág közepén, a három földrész találkozásánál, a három egyistenhívõ világvallás megszületésének színterén terül el.

Ez a város a jelképe annak a szövetségnek, amit Isten a választott néppel kötött, ezért ha a várost ostromolja sereg, az egyúttal „dühöng a szent szövetség ellen” (Dán 11,30). Jeruzsálem szent, mert az Úr azt ígérte, hogy ott lesz a neve (1Kir 8,29). Jeruzsálem Isten lakhelye, „Mert a Siont választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakóhelyül: Ez lesz nyugvóhelyem örökre, itt lakozom, mert ezt szeretem;” (Zsolt 132,13-14)

A zsidóság és a Templom

A Szentírásban fennmaradt hagyomány szerint közel négyezer éve kapott ígéretet az õsatya: “Kelj fel, járd be ezt az országot hosszában és széltében: mert néked adom azt. Elébb mozdítá azért sátorát Ábrám, és elméne, és lakozék Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt építe ott az Úrnak” (1Móz 13,17-18). Isten szövetséget kötött vele, majd Ábrahámnak nevezte õt. A nevéhez, amely eredetileg nagy õst jelentett, hé betû járult. Ez a héber betû az Örökkévaló megnyilatkozásának, földi megjelenésének szimbóluma.    A megújult név azt jelenti: a sokaság atyja, a hívõk atyja. Midõn Ábrahám késznek bizonyult fiának, Izsáknak feláldozására, a szövetséget megerõsítette az Isten. Izsáktól származott Jákob, a tizenkét zsidó törzs õsatyja, aki miután áldást nyert, Izraelnek neveztetik. Izrael népét az egyiptomi szolgaságból Mózes révén vezette ki az Úr. Égõ csipkebokorban nyilatkoztatta ki magát elõtte, amely el nem hamvadt, s maga szólt Mózeshez: “Ne jöjj ide közel, old le a te sarudat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld.”    Ezt követõen a pusztában, Sinai hegyénél törvényt adva Mózes népének, velük szövetséget kötött.

A pusztai vándorlás negyven esztendeje után, mintegy háromezer-kétszázötven évvel ezelõtt kezdõdött a héberek honfoglalása. A honfoglalás korát szövetségi eskü zárta a Garizim hegyén. Mintegy kétszáz évvel ezután, a bírák korát lezárva megalakult Saul, majd városalapítással megkoronázva Dávid királysága.

Dávid király elhatározta, hogy várost foglal magának, fõvárost alapít. A városalapítás új történelmi korszak kezdete, a világteremtés megismétlése, emberi alkotásként az emberi nagyság kifejezõje.    Ekhnaton fáraó Akhetatonja, Romulus és Remus Rómája, Nagy Konstantin Konstantinápolya után emlékezzük a Nagy Sándor által alapított Alexandriákra, hogy az újabb kori kísérletek közül csak egyet említsünk: Szentpétervárra. Mindegyik városalapítás új birodalom, új világ, vagy legalább is új korszak kezdetét jelentette.

Dávid birodalmi céljait jól szolgálta Jeruzsálem magaslati helyzete az északi és déli településterület közepén, valamint a tengerpart és a Jordánon túl, keleten települt törzsek közötti elhelyezkedése. A hely nem rendelkezett elõnyös természeti adottságokkal, nem volt folyóvize, tengerpartja, a sziklás fennsíkot elkerülték a fontos karavánutak. A gyakorlati célszerûség elõtt azonban felsejlik a transzcendentális középpontiság igénye, a rend és a törvény városi szférájának uralkodóvá tétele a falain kívüli kaotikus, alá nem vetett, nem civilizált, azaz nem városiasított vidékeken. Ettõl vált korszakos jelentõségûvé Dávid alapítása.

A város helyét, mivel az a rendezett emberi tér középpontja, az égi és földi szféra közötti kapcsolattartás kitüntetett pontja, gondosan kellett megválasztani. Általában égi jelek, álmok, csodás események jelölhetik ki a helyet, ahol a születõ város összekapcsolja majd a földi és az égi szférát.

Mint a talmudi Joma traktátus mondja: „A világ teremtése a Siontól kezdõdött.” Egy mítosz úgy tudja, hogy „a Szentséges Egy úgy teremtette a világot, mint magzatot. Amiként a magzat a köldökbõl növekedik ki, úgy Isten a maga köldökébõl teremtette a világot, s a világ onnan terjedt széjjel a különbözõ irányokba.” Az ember teremtése, amely egyben a kozmogóniának, a világ teremtésének is megfelelõje, ugyancsak egy középpontban, mégpedig a világ közepén történt. Az Éden kert, ahol Isten Ádámot a Föld minden részébõl származó porból összegyúrta, s ahol az ember Istentõl az elsõ ígéretet kapta a megváltásról, ugyancsak a mindenség közepén állt. Az egyik midrás is azt állítja: hogy Ádámot Jeruzsálemben teremtette Isten. Ezen a helyen fogadta Ábrámot kenyérrel és borral Melkisedek, a magasságos Isten papja, itt épített Ábrám oltárt, itt kötött vele szövetséget az Úr, és itt, Mórija földén kapott áldást és ígéretet az Úrtól Ábrahám, aki kész volt – ugyancsak e helyen – fiát, Izsákot Istennek áldozni: „És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra” (1Móz 22,18).

Jeruzsálem közismert héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban van, nem is többes számban, mint a falvak összeköltözése (szünoikiszmosz) után kialakult egyes görög poliszoké, hanem a héberben meglévõ kettes számú fõnév. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem van: a földi és az égi. Ha itt a földön nem találjuk meg az igazi, vágyaink szerinti „béke városát”, égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és megvalósulásra vár. A talmudi bölcsek az elsõ héberre, Ábrahámra hivatkoznak, aki az „Isten lát” elnevezést adta annak a helynek, ahol áldozatra szánt fiával járt. Ennek oka a bölcsek szerint éppen az, hogy „Isten elõre látta annak a helynek a békéjét”. Ezért lett a neve Jeruzsálem, a békét látó Isten városa”.  

A város kozmikus rendszert leképezõ körének közepén kell lennie a középpontnak, melyen áthaladó vertikális és horizontális tengelyek a várost négy részre, negyedekre osztják. A körbe zárt kereszt szimbóluma összeköti a rendezett világ és az azt körülfogó örökkévalóság szimbólumát.    A négyzet a város-alaprajzok egyik alaptípusa (orbis quadratus). A városrészek mai elnevezése (például: a jeruzsálemi örmény negyed, vagy Párizsban a Quartier Latin) ezt a kozmikus geometriát õrzi. A négy városkapu a négy világtáj felé sem csupán a gyakorlati szükség szülötte. A transzcendentálishoz való kötõdés záloga, biztosítéka és forrása Jeruzsálem esetében Dávid városának középpontja, amely nem lehetett más, mint az a hely, amelyen Istene lakozik. Ez a hely a szentség, az abszolút centrum, a tökéletesség, a világközpont jelentéseit hordozza.

A szent tér nem csupán centrális elhelyezkedésével, de a környezetébõl történõ kiemelkedõ, kimagasló mivoltával is elkülönül a hétköznapi, mindennapi világtól. Ma is így mondják héberül: felmegyek Jeruzsálembe! – s akkor is így mondták, amikor csak romok és pusztulás jelölte a helyet. De a városon belül is kimagaslik a Templom-hegy, amelyen Dávid korától a szertartások folytak, ahová csak meghatározott cselekedetek elvégzésével, s a magasság egy-egy fokozatára csak az illetékesek egyre szûkebb körében lehetett eljutni.

A hegy, mint föld és menny találkozási helye és az istenek lakhelye, kapcsolódik a köldök szimbolikához. A kánaáni, galileai Tábor hegye – tabbur – köldököt jelenthet. Tabbur eresz – a föld köldöke. Az Ószövetségben szereplõ “Föld köldöke” kifejezés – amint az elõzõ fejezetben említettük – a Szichem körüli hegyvidék egyik kiemelkedõ részére vonatkozik: „Ime egy másik csapat meg az ország közepébõl (a héberben: köldök) jõ alá” (Bir 9:37). A honfoglalás befejezése után Izrael alkotó népelemeinek képviselõi – a pusztai Jahve tisztelõk és az újonnan csatlakozott kánaáni héberek – Szichemben találkoztak, és ünnepélyes szövetségkötéssel kötelezték magukat, hogy Jahve népe lesznek, és egyedül õt tisztelik. Ezzel kialakult Izrael törzsi szervezete és Izrael népének története megkezdõdött    (5Móz 27,11-12).  

Vallásos értelemben a hegynek hármas szimbólumértéke van. Elõször is összeköti az eget és a földet. Szent hegyként középpontja az egész világnak, mely föltekint rá. Koronázását templom formájában nyeri el, mely Isten lakóhelye az emberek között. A Biblia szent hegyei közé tartozik az Ararát, a Hóreb, a Sínai (melyen Áron meghalt, s ez által Istennél maradt) és a Sion, hogy csak néhányat említsünk. Ezeken a hegyeken Isten kinyilatkoztatta magát, de egyúttal olyannak is mutatkozott, aki ennek ellenére rejtõzködõ maradt; így élték meg ezt az emberek, ha a hegy felhõbe burkolódzott (2Móz 19; 20; 25,15).

A hegy és a szimbolikus földi életút csúcsán kezdetben még nem templom állott.

A Sinai-hegyi szövetségkötést követõen a szentély szerepét a szent sátor töltötte be, amelyben függönnyel választották el a frigyládát és a két kõtáblát rejtõ Szentek Szentjét (2Móz 26,1-37).    A frigyláda a törvénytáblák mellett késõbb tartalmazta a törvény könyvét is: “Vegyétek e törvénykönyvet, és tegyétek ezt az Úrnak, a ti Isteneteknek szövetségládája oldalához, és legyen ott ellened bizonyságul;” (5Móz 31,26). Elhelyeztek benne emlékeztetõül mannát: “Áronnak pedig monda Mózes: végy egy edényt és tégy bele egy teljes ómer Mánt és tedd azt az Úr eleibe, hogy megtartassék maradékaitok számára”(2Móz 16,33). Áron kivirágzott vesszejét is beletették: “És monda az Úr Mózesnek: Vidd vissza az Áron vesszejét a bizonyság ládája elé, hogy õriztessék ott a lázadó fiaknak jegyül, hogy megszûnjék az ellenem való zúgolódások, hogy meg ne haljanak” (4Móz 17,10). Az izraeliták magukkal vitték a ládát a pusztai vándorlásukban”   . A honfoglalás után Silóban helyezték el, innen rövid idõre a filiszteusokhoz, majd Kirjat Jeárimba került a szövetség ládája. A vallási élet központi eleme ekkor nem egy kultuszhely, hanem a szövetség eszméje és folytonos, évi nagy ünnepeken történt megújítása volt. A szövetség ládája ezért volt fontosabb a pásztori múlttal rendelkezõ nép számára, mint az a konkrét hely, ahol õrizték.

Vessük egybe a Jeruzsálem alapításáról szóló, itt következõ történetet az elõzõ fejezetben említett, Róma alapításáról szóló hagyománnyal!

Az aggáda két fiútestvérrõl szól. Egyforma volt kettõjük birtoka, atyai örökségük. Az egyik testvérnek nagy családja lett, a másik egyedül élt. Betakarítás után az egyik fivér éjszaka felkel és a maga asztagjáról jónéhány kévényit átvisz a testvéréére. „Én egyedül vagyok, neki családja van, hadd legyen neki több” – gondolja. De még ugyanazon éjjel felkel a családos testvér is és ugyancsak rejtõzve átvisz a testvér kazaljára a maga gabonájából. „Nekem családon van, testvéremnek nincs más öröme, hadd legyen neki több.” E két testvér telkén épült fel késõbb a jeruzsálemi Szentély. Az ókori Róma testvérgyilkosság helyén épült, Jeruzsálem a testvéri szeretet földjén.  

Az ég sátra a Teremtés egyik jelképe: “Õ terítette ki, mint valami leplet, az eget, s kifeszítette, mint lakósátrat” (Iz 40,22).    A szövetségkötés népe a szent sátorban õrzött bizonyossággal vándorolván lakhatónak otthonának érezte a teremtett világot. Az otthona sátra volt negyvenévi vándorlásában. A sátor kifejezés a szent sátorra is és a késõbb felépített jeruzsálemi templomra is utal: “Szeretem házadnak táját, a sátrat, hol dicsõséged honol” (Zsolt 26,8).    Ahogyan mi magyarok, több száz évvel a nomadizálás megszûnése után is “felszedjük a sátorfánkat”, ha továbbállunk, elköltözünk, a zsidóság is használja lakhelye, háza, de az Isten háza, a Szentély megnevezésére is a sátor kifejezést.

A Templomot a szent sátor mintájára idõszámításunk elõtt 950 táján   , más adat szerint 966-ban    Salamon király kezdte felépíteni, akinek Dávid közvetítette a megtisztelõ feladatot: “Most azért, mivelhogy az Úr választott téged, hogy néki szent házat építs: légy erõs és készítsd meg azt” (1Krón 28,10). Ez a tett a zsidók történetében az Elsõ Szentély korának nyitánya. Az építkezés föníciai mintát követett, de elõképe, a Templom szent mivoltánál fogva mégsem a szomszéd országban keresendõ.

A templomoknak, a leginkább szent helyeknek égi elõképe van. Az Úr a Sínai-hegyen mutatta meg Mózesnek a neki építendõ szentély formáját: „Mindenestõl úgy csináljátok, a mint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját… Vigyázz, hogy arra a formára csináld, a mely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz 25,9, 40).

Dávid király is elmondta Salamonnak a templomépület, a Szentek Szentje és a kegytárgyak tervét, és biztosította róla, hogy: „Mindezek az Úr kezétõl írattattak meg, a ki engem megtanított az egész alkotmány formájára (1Kón 28:19).”    A felépült Templom anyagai, díszítményei: a kõ, az arany és a drágakõ az örökkévalóságra utaltak.  

A zsidó vallási életben felépültétõl kezdve központi szerepet tölt be a Templom, a görögül temenosznak nevezett, a világtól fallal elválasztott kultusztér. Az Ószövetségben Jahve hajléka, az áldozat, az áldozás bemutatásának helye. Salamon temploma (1Kir 6) a szent sátor (2Móz 26; 36) megfelelõje, az Úr dicsõségét hirdetõ kultikus központ. Legbelsõbb terében, a kocka alakú Szentek Szentjében õrizték a Szövetség ládáját.  

Hogy a mai Szent Szikla kapcsolatban volt a templommal, azt nem vitatják, azt azonban igen, hogy a szentélynek volt-e az alapja vagy az égõáldozati oltárnak.    A jeruzsálemi Templom Szentek Szentjének egyik szikláját a világ teremtése helyének és a Föld ideális középpontjának tekintették. A Talmud szerint a víz feltör, ha valaki eltávolítja a követ. A kõ által elzárt nyílásba zúdult egykor az özönvíz vize.    Az omphalosz (a köldök) ezen a helyen a felsõ és az alsó világot kötötte össze, illetve választotta el.

A bibliai elbeszélés szerint Salamon temploma 3 részbõl állt: fedett elõcsarnokból, (amit olámnak neveztek), szentélybõl (hékhál) és a Szentek Szentjébõl (devir). Az elsõ két elnevezés mezopotámiai eredetû. Salamon a két belsõ helyiséget elválasztó ajtót nemes anyagból készíttette: “És a Szentek Szentjének bemenetelén csinála ajtót olajfából, az ajtófélfák kiszögelése egy ötödrész volt” (1Kir 6,31). Az Özönvíz után Isten megbékélésének jeleként hozta a galamb az olajfalevelet – az új élet, a szövetség megújításának lehetõségét hirdette az olajág. Az olajfa (Olea europea) a legerõsebb megpróbáltatásokat is elviseli, emberi mértékkel mérve beláthatatlan ideig él, az emberek Isten ajándékának tekintették.

A bejárat mindkét oldalán, az elõcsarnokban egy-egy oszlop magasodott, mintegy 10 méteresek voltak, Jákinnak és Boáznak nevezték õket. Mindkét oszlop szabadon állt, lótusz formájú bronz oszlopfõben végzõdött, hálók és láncszerûen összefûzött zsinórok díszítették. Az oszlopoknak semmiféle tartó szerepük nem volt, tisztán díszítõ elemül szolgáltak, s talán jelképes értelemben utaltak arra, hogy Isten a mögöttük lévõ helyiségben tartózkodik. Az oszlopokat Jeruzsálem elpusztításakor Nebukadnezár Babilonba hurcolta gyõzelme jeleként.

A templom külsõ méretei: 100 x 50 könyök (52,50 x 26,50 m, ha az egyiptomi királyi könyököt vesszük alapul). A hékhál 40 x 20 könyök volt. A Biblia megemlíti a "házat” (bét) is, ami 60 x 20 könyök területû. Ez az elnevezés valószínûleg az épület két belsõ részére, a hékhálra és a devírre vonatkozik. A templom magassága 30 könyök volt (15,75 m); a legkésõbb keletkezett, kevésbé hiteles Krónikák könyve ugyanezt a méretet 120 könyökben jelöli meg.  

Az épületet egy sor helyiség, a jaciják vették körül, ahol valószínûleg üzleti tevékenység folyt. A templomtól keletre állt az elõudvarban az égõáldozat oltára és a bronz medence.  

A templom gyakorta a világmindenség kozmológiai modellje szerint épül fel, s a világrendet tükrözi. A templom a zsidó világszimbolikában a föld eszményített képmása: az elõcsarnok a tenger, a szentély a szárazföld, a szentek szentje pedig a menny.  

A zsidók szent sátora és temploma a fizikai, asztrál (azaz: csillag) kauzál (vagyis: törvény) világokat jelképezte a Szentek Szentjében láthatatlanul jelenlévõ Istennel. A fizikai világ a sátor/templom udvara, ahol áldozni és mosakodni, tehát vezekelni és tisztulni kell. Az asztrálvilág a szentély, ahol a hétágú gyertyatartó a hét bolygó princípiumot, a 12 kenyér asztala a 12 Zodiákus-jegyet, az illatáldozati oltár pedig a lélek imáját jelképezi. A romlatlan menny: a kauzál és isteni világ szimbóluma a Szentek Szentje. A törvény (kauzalitás, okság) világát a Szövetség ládája jelzi, benne a törvénytáblákkal. Az isteni világot a láda fölé hajoló és a kárpitra hímzett kerubok képviselik. Isten maga láthatatlanul trónol a kerubokon.  

Az Elsõ Templom nem az ünneplõ gyülekezet befogadására készült, hanem a szent cselekmények végzésére; belépni csak papoknak volt szabad. A hibákat kijavító munkásokat felülrõl engedték be a Szentek Szentjébe, mivel nem léphettek be az ajtón, és nem állhattak a szent talajon.    A Szentek Szentjébe nemcsak az egyszerû emberek, hanem a papok sem tehették be a lábukat. A fõpap is csak egyszer egy évben, Jóm kippur ünnepén mehetett be ide, hogy a bûnbánat szertartása alatt füstáldozatot mutasson be. A gyülekezet a templomon kívül kijelölt helyen volt szemlélõje a fõleg a kint felállított nagy oltárnál folyó szertartásoknak. Impozáns volt a körülbelül 15 méter magas homlokzat, az aranyozott borítású ajtók, s ha egy pillantást lehetett vetni a nyitott ajtón át a templom belsejébe, látható volt a falak díszítése arany kerub-alakokkal és pálmafákkal. A templomajtó mellett a két óriási bronz oszlop állt, távolabb pedig az úgynevezett réztenger: egy óriási medence víztartónak, amely tizenkét réz bika szoborra, mint talapzatra volt ráhelyezve. Mindezeknek megvolt a mûvészi értékükön kívül a praktikus rendeltetésük és a szimbolikus jelentõségük is.    

Mivel a Templom föníciai minta szerint épült, szimbólumai elkerülhetetlenül pogány elemeket is tartalmaznak. Az öntött tenger például (1Kir 7,23-26) valószínûleg a föld alatti édesvizû óceánt jelképezte, mint az élet és a termékenység forrását, az égõ áldozati oltár viszont (Ez 43,13-17) eredetileg az istenek hegyére utalhatott. A templomi kultusz jellege azonban, bármennyit vettek is át más vallások kultuszából, teljesen izraeli maradt.  

Salamon uralkodása után kettévált birodalma: az északi törzsek területe alkotta Izrael államát, míg délen Júda (és Benjámin) törzsterülete a másikat. Az egykori Izraelt az asszírok semmisítették meg 722/721-ben, V. Salmaneszer király a tíz törzset elhurcoltatta Felsõ-Mezopotámiába és Médiába, ahol valamennyien beolvadtak az ottani lakosságba, s eltûntek a történelembõl.    A déli államban élt két törzs tagjain kívül a léviták és a kohaniták (a papi és a fõpapi nemzetségek) egy része maradt meg.

Júda fõvárosát, Jeruzsálemet, benne az elsõ Szentélyt idõszámításunk elõtt 587/86-ban a Babilóniai Birodalom csapatai rombolták le. Alaposságukról korabeli dombormûvek adnak hírt a mának. Az elsõ Szentélybõl közelmúltban mégis találtak egy elefántcsontból készült gránátalma-díszt a szolgálatot teljesített fõpap egykori ruházatáról: “... arany csengettyû meg gránátalma legyen a palást peremén körös körül” (2Móz 28,34). De nemcsak a tökéletes rombolás az oka, hogy a Templomnak a maradványai jószerivel nem kerültek elõ, hanem az, hogy rájuk települt a ma is élõ háromezer éves város.

Júda lakóit, vagyis a zsidókat a babiloniak részben leöldösték, részben elhurcolták õket “Babilon folyóvizei” mellé.

Babilon folyóvizeinél ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

A fûzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván:

Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Hogyan énekelnõk az Úrnak énekét idegen földön?!

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobb kezem!

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad;

ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

(137. zsoltár)

II. Kûrosz, a Babilont legyõzött perzsák királya idõszámításunk elõtt 538-ban rendeletet adott ki a zsidók hazatérésérõl és a hitélet felújításáról. A perzsák nevezték el az arám nevén Jehud tartomány lakóit zsidóknak.

Nem mindenki tért haza Babilonból. Számos zsidó maradt meg a szétszóratásban, ahol közösségeik kialakították a helyzetnek megfelelõ életformájukat. A hazájukba visszatért zsidók Zerubbábel vezetésével, perzsa védnökség alatt I. Dareiosz idején, az elhurcolásban töltött 70 év után 515 márciusára építhették fel a Második Templomot.

Az új templom a régi helyén minden bizonnyal az eredeti méretekben épült fel, de az oszlopok (Jákin és Boáz) valószínûleg nem kerültek elõ, ugyanúgy az elpusztult bronz medencét és ládát sem pótolták újjal. A szentélyben a régi mécstartó helyébe a hétkarú menóra került. A szentély és a Szentek Szentje közé most minden bizonnyal falat húztak (Ez 41,3). Az ajtónyílás elé drága függönyt akasztottak. Ennek a templomnak az elemeit egyes íratok a szent sátor leírásához is felhasználták, illetve az elsõ Szentélyt is a látott második alapján képzelték el.  

Az egyistenhívõ zsidók országának viszonylagos önállóságát a nagy politeista (sok isten létezését valló) birodalmak közötti hadiúton csak több-kevesebb engedménnyel lehetett megõrizni. A szomszédos nagyhatalmak kultuszainak tett engedmények viszont magát a zsidóságot, a szigorú monoteizmust veszélyeztették. A szíriai görög-makedón fennhatóság ellen 167-ben kirobbant Makkabeus szabadságharc eredményeként a zsidók a Templomot megtisztították a hellenista bálványimádástól és újra szentelték. A szent tér ismét visszanyerte az Eget és a Földet összekötõ szerepét.

Az ország néhány évtized múltán római függésbe került. A vallási tekintetben türelmesebb Róma vazallus királya volt a fél-zsidó Nagy Heródes. Önkényuralma nagyszabású építkezésekkel járt.

Idõszámításunk elõtt 19 táján Heródes elhatározta, hogy átépíti a Templomot. Az emberek természetesen aggódni kezdtek: mi lesz, ha lerombolja az épületeket, s csak azután ébred rá, hogy nincs pénze a munkálatok folytatásra. S vajon hû marad a király a Tóra elõírásaihoz? Heródes épületei gyakran forradalmian újszerûek voltak, a Templom tervét azonban Isten nyilvánította ki Mózesnek és Dávidnak, egyénieskedésre nem nyílt lehetõség.

Heródes igyekezett lecsillapítani a félelmeket. Addig hozzá sem kezdett a munkához, míg össze nem szedte a szükséges építõanyagokat, és arra gondosan ügyelt, hogy az egykori alaprajzot és a méreteket megtartsa. Arról is intézkedett, hogy laikusok ne léphessenek a tiltott területekre. Heródes ezer papot kitaníttatott kõmûvességre és ácsmunkára és rájuk bízta a hékhál és a devir építését. Õ maga sohasem lépett be az épületbe, melyet mestermûveként emlegettek. Az építkezést úgy szervezte meg, hogy az áldozatok bemutatása egyetlen napig se szüneteljen, és a szorosan vett templomi épületeket tizennyolc hónap alatt befejezte. Bár az átalakítás fõ munkálatai körülbelül 10 év alatt lezajlottak, de a sétányon még 62-64-ben is, Albinus római procurator (helytartó) idején is folytatódott a munka.    A megszakítatlan ájtatosságnak köszönhetõen viselhette a heródesi templom is a Második Szentély nevet, pedig voltaképpen harmadikként emeltetett.  

A kultikus hagyománytisztelet a Szentek Szentje és a Szentély bõvítését nem tette lehetõvé, így csak az elõcsarnokot lehetett megnagyobbítani: 100 x 20 könyök alapterületû lett, 100 könyök magas homlokzattal. Oldalt szintén körül lehetett építeni, sõt felsõ emeleteket is szabad volt rá húzni. A tetõn arany nyársakat helyeztek el, védekezésül a madarak ellen, nehogy bepiszkítsák.    Az egykori méretek megtartása nem akadályozta Heródest abban, hogy az egész Templomhegyet átépítse, ezzel megnagyobbítsa a szent körzetet. A hatalmas terek, udvarok, falak és lépcsõk a Templom szentségének kiemelését szolgálták.

A szent tér révén megtapasztalhatóvá vált az emberi fogalmakkal ki nem fejezhetõ jelenvalóság. Az elõkészületek fázisai, a hegyre való felmenetel és a templom udvarainak és épületeinek fokozatokba rendezett szentsége azt a célt szolgálták, hogy általuk a hívõ átérezhesse: a köznapi létezésen túli valóságba léphet, amely alapvetõen más, mint a földi világ. A szentség fokozatai éppen olyanok voltak, mint a mezopotámiai zikkurat lépcsõfokai. A Templom-hegy platóját jelképes szent heggyé tették, amelyen az út a devir “csúcsán” (a Szentek Szentjében) létezõ isteni szférához vezetett.  

A valóságos (földi) Jeruzsálem és a mennyei Jeruzsálem viszonyát úgy jellemezhetjük, hogy a jeruzsálemi templom bizonyos mértékben ég és föld, az emberi világ és az ember fölötti világ metszéspontján áll; úgy is felfogható, mint annak a megközelíthetetlen szentélynek földi megfelelõje, ahol a Messiás talán éppen azt a pillanatot várja, hogy belépjen a világba. A földi Szentek Szentjének megfelel egy mennyei Szentély. Az ember felépít ezen a földön egy épületet, amely visszatükrözõdik a mennyei régióban.  

A Templom-hegy külsõ övezetét alkotta a Pogányok udvara. Ez az ókori városok fórumának szerepét töltötte be, mindenki számára nyitva álló tér volt a templom elõtt. Építése igen nagy erõfeszítéseket kívánt meg: három oldalról alépítményre volt szükség; az al-Haram as-Sarifot körülvevõ fal (Nyugati fal, a templom párkánya, Salamon istállói) még ma is látható.    Egy kerítés övezte magát a templomot, amelynek keleti oldalán nyílt az Ékes kapu. Ebbõl az Asszonyok udvara, majd attól jobb felé, a Templom északi oldala felõl az Izraeliták udvara, ezen belül pedig közvetlenül a templomépület mellett és elõtt a Papok udvara következett. A legbelsõ udvarban, a Papok udvarában a szabad ég alatt helyezték el a nagy oltárt, e mögött a templomnak lépcsõkön megközelíthetõ tornáca emelkedett.

A Templom szimbólumvilága alakította ki azt a lelki szférát, amely a létezés forrásaként a mindennapi élet valóságának értelmet adott. Az élet egésze, – beleértve a pusztító erõket is – a devir rejtezõ szentségéhez vezetõ ösvény volt.  

A zsidó és keresztény hagyomány ismer szent utakat, melyeken Isten vezeti az embert, s amelyek Istenhez vezetnek. Az úton való haladás révén lép az ember elõbbre az életben. Az exodus, az egyiptomi kivonulás Izrael számára a szabadítás, a felleg és tûzoszlop formájában népe körében vonuló Isten közelségének megtapasztalása volt. Hasonló jelentõségû volt Izrael számára a babiloni fogságból hazavezetõ út.

Maga a halákha, amely felfogható a judaizmus jogi oldalának, s amely a zsidóság egyéni, társadalmi, nemzeti és nemzetközi kapcsolatait és minden más szokását, gyakorlatát szabályozza, tulajdonképpen utat jelent. A halákha a járni, menni jelentésû háláh szótõbõl származik, az iszlám sariah-hoz (jelentése: az itatóhelyhez vezetõ ösvény) és a kínai taóhoz (út) hasonlóan.  

A hívõ zsidó számára szent és örvendetes kötelességnek számított az évenkénti zarándoklat Jeruzsálembe. A zsoltárok gyakran megéneklik ezt: “Ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat az õ szent helyén? Akinek keze tiszta és ártatlan a szíve.” (Zsolt 24,3-4)  

A szétszóratásban élõk a Templomhoz való ragaszkodásukat zarándoklatokkal fejezték ki. Alexandriai Philón (kb. i. e. 30 – kb. i. sz. 41.), aki zarándokként látogatott Jeruzsálembe, szintén tisztában volt a jelképek értelmével. Platonista lévén arra is rámutatott, hogy a hékhál berendezése képviseli az égi archetípusokat, és a tapasztaláson túli ideákat felfoghatóvá és láthatóvá teszi. A Templom-hegy rendje és tervrajza az Istenhez vezetõ út térképe volt. Az emberek a mindennapok világiságából a káosz, az õseredeti tenger és a pogányok peremvidékére léphetett, onnan pedig Isten teremtett világába, egy újfajta tapasztalás révén. A világ maga is Istenhez vezetõ út: az ember az istenség felé közelítve halad végig élete pályáján, mint ahogy a fõpap sétál át a hékhálon az egésznek értelmet adó végsõ valóság felé. Ezt a valóságot természetesen a devir jelképezte, melyet a hékháltól, a látható világtól újabb függöny választott el. A devir üresen állt, mert érzékeinken és fogalmainkon túli létezõt õrzött: Semmit sem tartottak benne, írta Josephus Flavius, megközelíthetetlen, érinthetetlen, mindnyájunk számára láthatatlan volt.  

A Második Szentély kora mintegy félezer évet tett ki, 70-ig tartott. A római függés ellen 67-tõl 70-ig vívott szabadságharc következménye a Templom lerombolása és a nagy diaszpóra (szétszórattatás) lett. Alighogy használatba vették a Második Templomot övezõ tereket, már áldozatul is esett a Jeruzsálemet elfoglaló római légióknak, és romhalmazzá vált.