Megjelent a Köznevelés 2002. (58. évf.) 19. száma 16-17. oldalán.
A történelemtanárok színe-java vitázik az új történelem érettségi-vizsga koncepcióján. A Köznevelésben is olvashattunk a témáról kerekasztal-beszélgetést. A pedagógiai szaknyelv mögött megbújó tapasztalatok, a kollégák szakmai felelősségtől áthatott érvei tiszteletet ébresztenek bennem, aki jelenleg alulnézetből figyelem az eszmecserét. Az oktatás-végrehajtási folyamat utolsó előtti láncszemeként várom a bevezetendő új szabályzatot, a tanári szabadság várható beszűkítését. Kívánatosnak tartom a kérdező tanár tevékenységének aprólékos körülhatárolását.
Ebben személyes érdekeltségem motivál. Ha a tanári szabadságot és az ezzel járó felelősséget kizáró, a szakmai kompetenciát nyíltan és egyértelműen leszűkítő érettségi vizsgaszabályzat lép életbe, akkor ismét lehetőségem lesz nemcsak országos vizsgáztatói (és szakértői) névjegyzékben szereplő vizsgaelnökként, de kérdező tanárként is részt venni a vizsgáztatásban.
Kezdjük az elején, ahonnan a
tanári pálya elindult, ahogyan valamennyien,
tanárok, elnyertük a tanári
hívatás jogosítványait, szabadságait
a licentia
docendit. Több mint ötven kollokvium és szigorlat
után államvizsgán adtunk
számot – magam sok éve már – a
tudományok “alkotó módon”
történt
elsajátításáról.
A tantárgyak sorozatában
épp
a “dial. mat.”-nál tartottam, nem kellett tőle
félnem. Ma nem érdemes vele
dicsekedni, de középiskolás koromban marxizmus
egyetemi jegyzeteket olvastam
büszkén, nem is sejtvén, hogy nem az eszem oly nagy,
hanem az anyag volt oly alacsony,
hogy nekem is megfelelt. Az államvizsgán a
felkészülés után jegyzeteimmel
illedelmesen várakoztam, hiszen a kérdező tanárnő
fülig merült a szomszédjával
folytatott csevegésbe. A jó megjelenésű, s
házasodási kedvében minden
viszontagság ellenére sem lankadó
férfiú komolyan bólogatott az államvizsga
szőke hölgyének, aki végtére engem is
észrevett. Tessék! szólt rám, a
jóképű
tanár úrról leváló tekintettel,
Tessék! Magam, jól neveltként csak ezt a
pillanatot, pillantást vártam, nem akarván
félbeszakítani a dumát, amit –
államvizsgáról lévén szó
– akár állami dumának is lehetett volna
tekinteni.
Ennek pillanatnyi szünetében, G. A. tanárnő
kedvesnek ugyan nem mondható, de
biztatató közrehatása után megkezdtem
tételem lendületes kifejtését, ám ő
szinte azonnal közbeszólt: Nem!
Meghökkentem. A közlés tartalmával, a tagadás, a
kételkedés, a
kétség tanári kifejezésével ugyan
gyakorta találkoztunk, de ez a forma nem
fordult elő a nyolc félév
alatt. Kollokváltunk, azaz
beszélgettünk, megvitattunk egy-egy témát, a
megelőlegezett bizalom jegyében
előbb, s a tudást minkét oldalon megbecsülve
utóbb. Ezúttal azonban még a
kifogás tartalmáról sem kaptam
tájékoztatást.
Tudhattam volna, hogy G. A.
tanárnő nem képes többre, ez a teljes tanári
eszköztára. Érvelni épp úgy nem
tud, mint cigánykerekezni, máskülönben a
kiszúrás, a bosszú, melyet a
bájolgás
megzavarásával kiérdemeltem, lehetne
színvonalas! Színvonal? Ugyan! Akkor meg
hagyjuk rá! De nem a vizsgáztató az oka, hogy
ennyi év után is emlékezem a
molotovi nyetre, hanem a vizsgadíj. Az ismételt
államvizsga díja. Mert nem álltam
fel az asztaltól, így megmaradt. Megőriztem máig a
több mint nyolcszáz
forintnyi szégyent...
A harmadik évtizedet morzsolom azóta tanárként, vizsgáztatóként, bizottságban vagy csak úgy, tanítványaim s magam előtt. G. A. tanárnővel nem találkoztam, egy másik felső iskolába került, ahol dicséretes módon, tantárgyának tanításával párhuzamosan igyekezett abból szakképesítést szerezni. Volt kollégái nem emlegették, én sem idéztem fel az államvizsgát. Hiszen oly nevetségesnek látszik “az ember evvel a nagy sebével”, rejteni kell inkább, mint kivakarni. Most miért teszem hát?
A helyzetek ismétlődnek. A
tanár élete az iskola, képes az egykori
szégyent felidézni.
Jelenleg minden szaktanári,
s az iskolában ettől nem elválasztható emberi
megpróbáltatásom a tanári
szabadság betű szerinti meglétéből következik.
Az érettségi
vizsgaszabályzat
leírja a történelem tételek két fő
részét, megadja a kétféle feladat tartalmi
jellemzőit, előírja a vizsgázóktól
elvárható tények, fogalmak,
összefüggések
ismeretét és megértését, felsorolja
a használható segédeszközöket. A
kijelölt
25 témakör bármelyikéből legkevesebb 20
tétel készítendő. Ezek a szabályok,
melyeken belül a tanár szabadsága
érvényesülhet.
A Szakközépiskolai
Érettségi
Vizsgaszabályzahoz azonban a biztonság
kedvéért megjelent egy Útmutató,
javasolt tételekkel és A-B tétel
párosítási ötletekkel. Ez is elismeri: a tanárnak módjában áll a
témakör lényeges
elemeit tartalmazó önálló tételt is
megfogalmazni. Nálam ez a “szabadság”
lobbant féregnyúlványként
gyulladásba.
Felnőtteket képző
szakközépiskolában tanítok húsz
éve, megelégedéssel.
Nem bosszant, ha késő délután egy-egy fej meg-megbukkan a padokban. Reggel hattól, héttől dolgoznak a tanulók, majd az iskolai öt tanóra várja őket. Házasságkötés, gyermekszülés, válás, olykor életre szóló döntések válaszútján küzdenek nap mint nap a tananyaggal. Sokuk mögött az általános iskola, a szakmunkásképző kudarcai. Nem kevesen olvasási–megértési nehézségekkel küzdenek. Erre a munkára nem készített fel sem a főiskola, sem az egyetem. A tanár egy-egy kollegiális konzultáción kívül csak a saját tapasztalataira támaszkodhat. Nem véletlenül ragaszkodom tehát a beváltnak látszó módszerekhez, a mindig finomítandó, de sohasem találomra kiválasztott eljárásokhoz, fogásokhoz, vizsgatételekhez. Nélkülözhetetlen a tanítás tervszerűsége. Tanulóim már szeptemberben kézhez kapják a tananyag beosztását egész tanévre, valamint a beszámolók, vizsgák tételeit. Ezeknek még a szövegezését is úgy igyekszem alakítani, hogy eleinte több útmutatást tartalmazzanak, mint később. Hosszabb időszak záróvizsgáira az előzőek alapján fogalmazom a tételeket. A szívemnek mégoly kedves, ám periférikus témák a számonkérésből kimaradnak. Ha egy mód van rá, bekerülnek a tantárgyi koncentráció lehetőségei.
Magyarán: fegyelmezett vagyok a tanításban – nem alacsony, de teljesíthető követelményeket támasztok a számonkérésben.
Ezt a gyakorlatot az
érettségi tételek
kialakításában is követtem. A 22 tétel
A feladatai a korábban
előfordultak alapján íródtak. A B
tételrészek csak olyan összefüggéseket,
forráselemzéseket,
diagramokat, térképhasználati feladatokat
tartalmaztak, amelyeket valamilyen
mértékben a három tanév heti egy-két
óráján elemeztünk, gyakoroltunk. Gondosan egymáshoz illő A és B tételeket
állítottam össze. (Nem kétszereztem meg a
tételeket úgy, hogy például az
athéni
demokrácia kialakulása A tétele mellé a
XVI. századi Magyarország életét
reprezentáló forráselemzés került
volna B-nek, hanem az athéni demokráciáról
szóló A tétel mellé például
az osztrakiszmosz magyarázatát vettem.
Az érettségi ily módon
nem a
napközis kikérdezés, hanem az ismeretterjesztő
előadás műfajához közelít.
Szeretem hallgatni a kerek, jól felépített,
önálló feleleteket. Ha végigdolgoztunk
együtt három-négy évet, ha farkasszemet
néztünk nem egy beszámolón, ha hagytam
kínlódni a megszólalással, s nem vettem el
tőle, ismételt tanításra a szót,
mindez azért történt, hogy a
záróvizsgán a jelölt
önállóan, magabiztosan
felelhessen. Azt akarom, hogy az érettségi vizsga a
munkánk koronája legyen,
hogy érezzék a vizsgázók: jó dolog
tudni, jó dolog önálló vázlat
alapján szabadon
előadni, jó dolog felnőtt emberként
érettségi vizsgát tenni.
A tanári szabadság
szabályozott keretei közé ez az
elképzelés beleillik. A SZÉV nem tiltja a
tételek ily módon történő
elkészítését. Az érettségi
vizsgabizottság elnökei az
ekként készített A és B tételeimet
minden esetben elfogadták.
Egy ideig ezek a tételek nem történelem szakos munkahelyi feletteseimnek is megfeleltek. De egyszer csak jobban tudták. Hirtelen mindketten feladatuknak véltek, hogy megmentsék az oktatási rendszert az összeillő A és B tételek alkalmazásától. Nem kívánom az akciót részletezni, személyeskedésnek hatna. De a három ráhangolt érettségi elnök közül abban a tanévben egyik sem utasította el tételeimet, még az a kolléga sem, aki a sajátjait másként készíti. Minden jegyzőkönyv megnyugtatóan tartalmazza, hogy tételeim megfeleltek a SZÉV előírásainak.
A következő tanév
májusában azonban az orrom alá dugtak
egy szaktanácsadói véleményt, amely
szó szerint követve a korábbi felettesi
kifogásokat, elutasította tételeimet. A
felkérő levélről nem tudtam,
munkaközösségi, szakmai vita a tárgyban nem
volt, a szaktanácsadót nem is
láttam, ő meg nem hallgatott. Nem esett szó a
szakértői véleményben arról, hogy
az A és B tételek
összepárosításával kapcsolatban a
SZÉV és az Útmutató (amely
nem szabály, hanem segédlet) csak javaslattal él!
Én csupán azzal a tanári
szabadsággal kívántam élni, amit a
két dokumentum szavai értelemszerűen
meghagytak számomra.
A szakértői vélemény birtokában az érettségi szünet idején megfosztottak a kérdező tanári megbízástól. E körülmény tette szükségessé, hogy a vizsgaelnök számára szaktanári tájékoztatást készítsek. Nem jutott el hozzá. A következő tanév kezdetén pótvizsgázó tanítványaimat – más kollégákhoz irányították. Végzős évfolyamon azóta nem taníthatok, mert annak a tanárnak, aki végzős osztályt tanít, joga van tanítványai vizsgáztatására, pótvizsgáztatásra is. Azóta nem találtattam méltónak az osztályfőnöki feladatokra sem. Tagozatunkon a két osztályfőnökség nem ritka, előfordul három is.
Mit várok az új szabályozástól? Azt, hogy szüntesse meg a tanári szabadság maradékát is ebben a kérdésben. Ugyanis ha az új szabályozás (a való helyzethez illően) a vizsga minden mozzanatát kötelezően előírná, megeshetne, hogy újra érettségiztethetném diákjaimat. Ha nyíltan kötelezne a szabály, engedelmeskednék, ez a beosztásomhoz tartozik. Ezért várom az új szabályzatot. Mert bizony hiányzik az első tanévnyitó és a végső ballagás, az együtt kezdett s együtt bevégzett munka öröme, a búcsúszó az utolsó osztályfőnöki órán, a tanári integritás megléte, a szakmai kompetencia elismerése, mindaz, amitől megfosztottak. Vagy megfosztottam magam. Hiszen az Útmutatóban ajánlott tételekből nyugodt lelkiismerettel választhattam volna, az A és B tétel javasolt párosítását is el tudom fogadni, ha érettségi elnökként ilyennel találkozom.
Mégis, mi tart vissza attól, hogy most engedelmeskedjem? Hogy elismerjem a beosztás “igazát” a hierarchia bölcsességét, a SZÉV egyetlen, az Útmutató által közvetített egyedül üdvözítő olvasatát? Érdemes a tanári illetékesség elvét védelmezve sokkal többet kockáztatni, mint az egykori államvizsgán? Mi késztet most is, mindezek tudatában – megszólalásra?
Csak az államvizsga emléke. A szégyen.