Megjelent a Köznevelés 2004. (60. évf.) 39. száma 7. oldalán.
A Jogvita…
című tudósítás több hete jelent meg a
Köznevelésben 30.
számában. Érdeklődéssel vártam, hogy
feltűnik-e a Pedagógusok írják
rovatban hozzászólás,
kiegészítés, netán cáfolat
azzal az üggyel kapcsolatban, amely a szakmában 32
évet dolgozott iskolai könyvtárosnak
felmondással történő
eltávolításával végződött. A
szakmainak feltüntetett
munkahelyi vitában az igazgató kitiltotta az
iskolából a munkavállaló által
felkért szakértőt. Ez az eset egyáltalán
nem egyedi a magyar közoktatásban. Fogadatlan
prókátorként – hiszen a gyengébb
fél mellé hiába is fogadnának fel
bárkit! – úgy
vélem, közre kell adnom, hogy mire jutottam e
szemérmesen elhallgatott
problematikával, az iskolai hatalmi viszonyokkal kapcsolatban.
Az alábbi történet egyik
szereplője
a pedagógus, a másik az igazgató. Ha az előbbi
veszít egy komolyabb munkahelyi (nemcsak
munkaügyi!) vitában, az idegrendszeri
megrendüléshez, önbecsülésének
leromlásához,
a társas mezőben való
leértékelődéshez, biztos háttér
nélkül egzisztenciális
katasztrófához vezethet. Ha mindennek tudatában
nem áll ellent a mindenhatónak,
ha „meghúzza magát”, ha „beáll a
sorba” – a folyamat lassabb lefolyású, kisebb
károsodásokkal más munkahelyre, esetleg
nyugdíjba menekülhet.
2001-ben egy újpesti
szakközépiskola diákjai fellázadtak
tanáruknak az iskolából történt
önkényes
eltávolítása miatt. Az osztály otthagyta
azt az iskolát, amelyből korábban nevelők
is szép számban távoztak. A lázadó
osztály diákjai szimpatikusak,
fegyelmezettek, ugyanakkor igazság- és
szabadságszeretők voltak, olyanok,
akikhez hasonlók egykor magunk is – lehettünk volna,
ha az alattvalóvá
nyomorító intézmények nem törnek meg
bennünket.
A botrányt
követő rádióműsorban – a Kossuth Napközben
egyik adásában – az illetékes
iskolaigazgató előadta, hogy az igazgató szuverén
az iskolában, elszámolással még az
önkormányzat “felé” sem tartozik. Ha a
felmondás törvényes, jogszerű, és megfelelt a
formális követelményeknek, akkor
csak a jogával élt a munkáltató. A
rádióbeszélgetés résztvevői
némi
demokratikus mellébeszéléstől eltekintve meg sem
kísérelték cáfolni a
mindenhatóságról szóló
tételt. Az iskolaigazgató helyzete olyanféle
– talán gazdálkodási
szabadságát kivéve
–, mint volt a pártállami időkben.
Az igazgatókat kiadós
választási
procedúra után bízzák meg
iskolavezetéssel. „Kis túlzással egy
köztársasági
elnök megválasztása kisebb macerával
jár, mint egy öt tanerős, kis falusi
iskolaigazgató megbízása.” –
írta Bartha Gyula a Köznevelés 2003. 23.
számában.
A cikk szerint legalább hét, semmire sem kötelező
szavazás után kerül sor a
nyolcadik, mindent eldöntő fordulóra, amelyben
„… a kinevezési joggal bíró
önkormányzatot nem köti semmi, kénye-kedve
szerint dönthet.” A pro forma
demokratikus aktusok tehát egyetlen döntéshez
falaznak. Abban pedig oly sok
tényező szerepet játszhat, hogy elemző legyen a
talpán, aki megfejti, miféle
szempontoknak felelt meg a kinevezett személy. Bartha Gyula
igazgató írta:
hiányzik egy külső, pártatlan és
objektív szakértői vélemény,
továbbá hiányzik
a nevelőtestület előzetes egyetértési joga. Az
utóbbi egyszer már létezett.
Az iskolában az igazgató ellenőrzést
gyakorol a
köztanárok majdnem minden alapvető szükséglete
felett. Az anyagiakat (szerencsére)
korlátozottan, de a munkahelyi légkört szinte teljes
mértékben meghatározza.
Kizárólagos döntési joga a
munkafeltételek elosztása
(tantárgyfelosztás,
munkaidő, órarend, szaktantermek, ügyeletek,
értekezletek hossza, gyakorisága
és tartalma, számtalan helyi
szokástörvény működtetése). Ő
alakítja ki a tanári
társas mező értékrendjét, ő minősít,
ő dicsér és marasztal el. Magyarán: a
nevelők számára ő maga a hatalom. Törvényes
korlátai természetesen e
tekintetben is vannak, de az a tény, hogy egyes
iskolákban feudális
belviszonyok teremtődnek, azt mutatja, hogy ezek a korlátok
igencsak eszmei
jellegűek!
A hatalom mindig annak a vélt vagy
valódi érdekeit szolgálja, aki azt gyakorolja.
A közhatalomban az
alkotmányos biztosítékok, valamint a mindenkori,
(nélkülözhetetlen!) politikai ellenzék tartja
„helyükön” a sokunkban megbújó
napóleoni hajlamokat. A vállalkozói
szférában a profit, a médiában,
sajtóban a
példányszám, a nézettség, a
tetszési index, korlátoz, végső soron: a vevő
rendel. Ilyen biztosítékok az iskolában az
igazgatói kinevezést követően nincsenek.
Az igazgató mindenhatósága egyetlen más
közszereplőjééhez sem hasonlítható,
mert nincs valóságos kontroll alatt.
A Jogvitában
hivatkozott esethez
hasonlókat bőven lehetne citálni. Sokkal fontosabb
azonban, hogy az előforduló
visszásságokat nem a személyi, hanem a
rendszerbeli tényezők termelik ki.
Számtalan kiváló igazgató működik,
ám a kontroll nélküliségben könnyen
elveszítheti
korábbi emberi kvalitásait. Ki ne ismerné
például a hatalom közeliség mágneses
vonzásában kialakuló vezetői holdudvar
érdekeltségeit? Akik „megvédik” az
igazgatót, ha kell, ha nem, akik sosem
kötözködnek vele, akiknek mindig van
jóleső mondanivalója kenyéradó
gazdájuk számára. De vajon a kényszerűen
erre korlátozódó
pedagógusi érvényesülési
stratégia kinek használ?
Az egyes tanár, ha egy helyzet
megkívánná, sem tanítványai, sem
önmaga érdekében nem talál támaszt,
védelmet közvetlen
főnökével szemben az oktatási rendszeren belül.
Mindennapi iskolai tanári léte,
módszertani szabadsága is az első számú
pedagógiai vezető hozzáállásának
függvénye. A köztanár jogtalan
felmondás, vagy más őt ért sérelem
esetén fordulhat
ugyan bírósághoz, ám legtöbb esetben nem
teszi. Vajon miért? Azok a kollégák, akiknek
jó eséllyel bíróság elé
vihető
sérelméről tudok, egytől egyig lemondtak jogaik
érvényesítésének
lehetőségéről.
Ady gyönyörű lírai remeke a
költőre valló interpretációját adja az
életét a Nyulak-szigetén leélt
királylány történetének. Vallott
nekem a
Nyulak-szigete, kezdi a költő, s magam is így vagyok
Varga Stella Jogvita a Szent Margit Gimnáziumban
című
tudósításával. Az én olvasatomban a
cikkbéli szikár tények az igazgató, mint
munkáltató ellenőrizetlen jogosítványai
felé mutatnak. A megírt esetnek és a
számtalan
hasonlónak nyílván lehetnek más
értelmezései. Más az igazgatóé,
más a kebelbelieké,
megint más a nyugdíjazás előtti
szabadságát töltő kollégáé.
Más értelmezés azoké
is, akiké már a folyosókon sem hallik: akiket,
bár tudós tanárok voltak,
elküldtek az iskolákból. Ezúttal a
fenntartó nem kívánt nyilatkozni. Miért is
tenné? Nincs oka nyilatkozni az igazgatónak sem.
Hozzászólás a nyulak
szigetéről sem érkezett.