Megjelent a Köznevelés 2004. (60. évf.) 27. száma 20-21. oldalán
A kétszintű érettségi májusi próbajárata után, júniusban lehetőségem volt három érettségi vizsgabizottság munkájában részt venni. Sorrendben a második vizsgáztatáson tűnt fel egy olyan, meghökkentően új „szabály”, amely nemcsak a mérési folyamat és a mérőeszköz (vagyis a vizsgáztatás) viszonyáról, hanem az oktatási rendszer egészéről is elárul valamit.
A nyitóértekezlet és a megnyitó után, amint szokásos, kikerültek a vizsgáztatói pultra a tételek, ki előtt egy kupac, ki előtt kettő, s ezek is vegyest: hófehér borítékokban, vagy csak úgy pőrén, hasra fordított kartonpapírokon. A megilletődött jelölteket a magyar szakos kolléga orientálta: honnan húzzon, melyik kezével és milyen sorrendben bontsa ki a két borítékot, diktálja be a tételszámokat, honnan vegye a jegyzetlapot, meddig maradhat nála, mivel írhat rá, először persze a nevét, mit vihet el az asztaltól s mit nem, végül merre vannak az engedélyezett segédletek. A tételkifejtés kezdetekor azonban kiderült, hogy az irodalmi szöveggyűjteményeket felelet közben nem lehet használni, csupán a belőle kiírt idézetekre és a memóriájára támaszkodhat a maturandus.
Erre az elnöki instrukcióra senki sem volt felkészülve. Sietve felhívtuk hát a többi, még készülő tanuló figyelmét az új körülményre, majd hallgattuk sorban a feleléssel egybekötött memóriagyakorlatokat. Több-kevesebb sikerrel mindenki „lement”, hiszen evégett voltunk ott mindannyian. Az „újítás” a következő vizsgabizottság nyitó ülésén folytatódott. Az előbbi vizsgán meglepett magyaros kolléga, hogy ne essen tájékozatlanság bűnébe, előzékenyen megérdeklődte, hogy vajon a segédleteket… ? Új elnökünk csak egy villanásnyit tétovázott, s máris életbe léptette a vers- és prózaelemzések közbeni szöveghasználati tilalmat. Ezúttal a vizsgázók némi előnyt élveztek, hiszen ha nem is fél évvel korábban, de a tételhúzás előtt értesülhettek arról a felelési metódusról, amelyet az előző osztály első csoportja csak a felkészülési munka közepette tudhatott meg.
Nos, képzeljük el a tévé Lyukasóra című, méltán népszerű irodalmi műsorában az avatott tudósok és nagyszerű előadóművészek reakcióját, ha valaki kiverné kezükből a köteteket! Pedig ők előre kiválasztott részletekkel foglalkoznak, felvételről megy a műsor, ha hibáznak, lehet ismételni. A szóbeli érettségi vizsga négy-öt tantárgy jó száz tételéből kihúzott tételek színvonalas kifejtését kívánja meg, bő félóránkénti egymásutánban váltva – a gondolkodásmód, a tudományok sajátosságai, a kérdezők egyéniségének megfelelő módozatok szerint! Az irodalmi műelemzésnek vannak olyan sajátosságai, amelyek elengedhetetlenné teszik a szöveg mindvégig való kézbentartását! Nem a jegyzetelési sebességet, netán gyorsírási jártasságot kívánja mérni a szóbeli irodalmi érettségi vizsga. S ugyan mi módon lehet a vizsgázókat – akik nem specialistái a vizsgatárgyaknak – felkészíteni bármely, az említetthez hasonló, rögtönzött követelményre? Ott helyben immár a legyünk túl ezen is, lehetne rosszabb is óhaja dominál. Bár alig voltam érintett, mégis megkérdeztem a vizsgabizottság elnökét – jegyzőkönyvön kívül – arról a rendelkezésről, amely ezt a műelemzési metódust írja elő. Tőle, aki régi jó barátom, és akit nagy tapasztalatú középiskolai tanárnak ismerek, forrásmegjelölés a nyári szünidő alatt sem érkezett.
(Ha a józanész csődöt mond, támaszunk lehet a szabály. A szabályzat azért van, hogy azokban az esetekben is pontos eligazítást adjon, amelyek helyes megítéléséhez az egyetemi képesítés az évtizedes vizsgáztatói gyakorlattal együtt is elégtelennek bizonyul.)
Az elnök fel volt szerelve a vizsgáztatási szabályokat tartalmazó kötettel, mely a következőket tartalmazta: „A szóbeli vizsgán a tételt a vizsgázó húzza, és kiválasztja a tétel kifejtéséhez szükséges segédeszközt…” 100/1997.(VI. 13.) Korm. rend. 36.§ (1). Vagyis: a tétel kifejtéséhez – amely értelemszerűen a bizottság előtt, a pulpitusnál történik – választja ki.
Nem tudom, keletkezett-e az elmúlt hét évben másik szabályzat, vagy egy segédlet, mely az idézett jogszabályt felülírta. Egy új sillabusz esetleg rávilágíthatott volna, hogy a kiválasztás nem jelent használatot is! Képtelenség, hogyne! de vajon ez önmagában véve elegendő volna-e a szabályzat ilyen értelmű „felülírásának” megakadályozására?
A vizsgáztatási gyakorlat folyamatosan változik – hogy ne mondjam, mint az „átkosban”: fejlődik – elsősorban az arra helyzetüknél fogva feljogosítottak „alkotó” jellegű újításai révén. De vajon mi motiválja a vizsgáztatói pulpitus népesebb oldalán ülőket (bennünket!) arra, hogy a kötetnyi előíráshoz egyet-egyet maguk is hozzáadjanak?
Vegyük például a tételeket, amelyek összeállításáról, a GÉV és a SZÉV intézkedik. Megfogalmazásuk a kérdező tanár feladata és illetékessége, aki képes is rá, hiszen maga is érettségizett egykor. Azonban biztos, ami biztos, készült Útmutató, amely az önállótlan, – mert hisz egész tanári, és azt megelőző diákéletükben is erre kárhoztatott – tanerőket orientálja. Mintatételek, tartalmi arányok szerepelnek a segédletben. Az Útmutató egy-két év alatt kötelező erejűvé vált, már amiatt is, hogy kezdetben csak a – szociológia szlengjével szólva – főkutyák férhettek hozzá. De nincs két egyforma érettségi vizsga, nincs két egyforma bizottság, osztály, tanuló, tanár, s ezért mindig lehetnek kétségek, amelyek az Útmutató útmutatójának kiadásához vezettek. No, egy ilyen szuper útmutató vívmánya az a boríték, amelybe a számozott tételek helyezendők, az érettségi vizsga tisztaságának megőrzése, a csalás megelőzése végett. Az alkutyák farka felvágva teljesítik a borítékolási tanácsot, s egy percig sem jut eszükbe, hogy egyetemi szigorlataikon, államvizsgájukon efféle marhasággal nem találkoztak, pedig talán az is volt olyan fontos, mint az érettségi. No de azért vagyunk beosztottak, hogy vita nélkül elfogadjuk a hierarchia működését, amelynek, bár legalul, de magunk is részesei volnánk. A vizsgázónál azért mégiscsak feljebb…
Ha én, mint egyike az említett köztanároknak, egy fokozattal feljebb kerülvén okosabbá váltam volna, egy következő (harmadik!) bölcs útmutató megszerkesztésével megbízva szintén teljesíthettem volna az új helyzetből adódó elvárásokat. Tanácsoltam volna például a tételeket felöltöztető szűz fehér borítékok piros masnival történő átkötését, mert ekkor aztán a csalás, ügyeskedés tényleg kizárva! A következő útmutató meg előjöhetne a viaszpecséttel! A sorozat – miként az általános emberi tulajdonságok sokat emlegetett egyike-másika – végtelennek mutatkozik.
A szervilizmus, a szolgalelkűség a legkikezdhetetlenebb alkotó része a vizsgáztatási gyakorlatnak, de az iskolarendszer talán ennél szélesebb szegmensének is! Erősebb, mint a szaktudás, erősebb, mint a józan ész, erősebb, mint akár a szabály, a rendelet, az állami akarat. Hiszen az állami akarat annak a hierarchiának a közvetítésével valósul meg, amely a maga érdeke szerint hajlítja, módosítja a legjobb, legracionálisabb szándékot is. Minden, ami ezen a rendszeren keresztül megy, magán viseli a hivatali hierarchia bélyegét! A hierarchia az oktatási rendszer minden engedelmes tagjának biztonságot ad, minden eljárást igazol, hiszen a bárki főkutya által elvonható kompetenciák (tanári vagy tanulói jogosultságok) ellentételezéseként ki van zárva a kudarc, a hajótörés, a sikertelenség.
A kétszintű érettségi vizsgáztatás első alkalmazása 2005-ben pusztán a fentiek értelmében is teljes sikerre ítéltetik. Kinek-kinek szájíze szerint jelentjük a tanulók jó reagálását, kiváló felkészítő munkánkat, az esetleg pótegyetemmel is felkészített elnök humánus, ám szakmailag magas szintű irányító tevékenységét, egyszóval megjósolható a komplett siker. Amiről nem fogunk beszámolni, ami az új metódus szabályaival szemben is, ilyen vagy olyan formát öltve mindenképpen megmarad, az nem más, mint az oktatás-végrehajtási hierarchia mindenkori hozadéka:
A masni.
Varga László