Megjelent a Szeged 2005. 9-10. száma 21-23. oldalán
Az ünnep, a közelgő
megemlékezések idején mindenkinek, aki tudatosan
megélte a huszadik századi
Magyarország 1956-os felemelő napjait, eszébe jut a maga
forradalma. Aki tíz,
aki húsz, vagy akár negyvenévesen
átélte az októberi napokat,
kötelessége
elmesélni, kötelessége továbbadni mindazt,
amit látott, tapasztalt, átérzett.
Akkor is így kell tennie, ha emlékei nem illenek bele a
visszaemlékezések formáiba,
ha a történések némely
részletét valamiért maga is zavarónak
érzi, mert a saját
igazmondó tisztességével így is a
közös emlékezet megalkotásának
részese lehet.
A most bemutatandó kötet címe a fiatal szívekre utalva a korabeli huszonéveseket, az akkori főiskolásokat idézi, hallgatókat és oktatókat, akik közé a kötet szerzője is tartozott és tartozik. Az előbbiek értelmében Nagy István akár emlékezhetne, mesélhetne is a főiskola 56-járól, de nem ezt teszi.
A történész a szubjektív visszaemlékezésnél bonyolultabb feladatot vállal: nem a maga tapasztalatát közli, nem személyes értékrendje szerinti értelmezéseket fűz az eseményekhez, hanem igyekszik a lehető legnagyobb, igazolt és ellenőrzött tényanyag feltárásával sokoldalúan ábrázolni a feldolgozandó folyamatot, a történelmi eseményt. Az ókortól ismert maxima jegyében: harag és részrehajlás nélkül sorakoztatja fel a forrásokat, elemzi a vizsgálandó eseményeket, így a történeti hűségre törekedve tesz eleget a szakmai tisztesség és a szakmai minőség követelményének és az egyenes ember igazmondási kötelezettségének is.
Városunkban, amelyben 1956 őszén a kívánt változások jeleiből és vágyaiból először született egy pártállami struktúrán kívül elhelyezkedő, intézményesült programmal rendelkező szervezet – a MEFESZ –, most, egy évvel a jubileum előtt, két könyvkiadó, valamint három civil szerveződés együttműködésének köszönhetően jelen meg Nagy István munkája.
A kismonográfia fejezetei világos, áttekinthető rendben elemzik azt a társadalmi közeget, amelyben a pedagógiai főiskola tanárai és diákjai a felszabadulás után, a demokratikus remények és a kialakuló állampárti diktatúra viszonyai között éltek.
A bevezető fejezet elhelyezi az intézményt a magyar felsőoktatás folyamatában és irányítási rendszerében 1945-től 1956-ig.
A háborút követő időszak anyagi és személyi feltételei után megismerhetjük a főiskolai oktató-nevelő munka egymást váltó koncepcióit, amelyek fontos tartalmi és szervezeti változásokkal jártak. Hogy csak egyet említsünk: a polgári iskola megszüntetése és a nyolcosztályos általános iskola bevezetése a pedagógusképzést is gyorsan megoldandó, rendkívüli feladatok elé állította. A demokratikus Magyarországnak sok, jól képzett tanítóra és tanárra volt szüksége, ám a képzési koncepciók kidolgozásából a demokratikus elemek hiányoztak. A hallgatók számára, akik jó pedagógusokká akartak válni, a minőségi szaktárgyi oktatás, az irányítóknak azonban a meg-megszülető ügyeletes üdvöske, például a minden szakon kötelező készségtárgyak, később a szovjet párttörténet oktatása volt kívánatos. A negyvenes évek második felében a tankönyvek, jegyzetek is hiányoztak, kidolgozatlanok voltak a számonkérés tartalmi követelményei, a tanulás szervezeti keretei is.
A kialakult pártállami rendszer által elrendelt oktatáspolitikai célok két-három évig tartó érvényességgel váltották egymást. A fényes szellők lelkesedése és lendülete 1950-re megtört, a felsőoktatásban is teret nyert a mindent átható szovjetizálás törekvése. A szegedi pedagógiai főiskolások és oktatóik a jelszavakból, kampányokból, politikai lózungokból kreált környezetben élték a maguk nem könnyű életét, amelyet azért, amint azt éppen a forradalmi események bizonyították, államosítani mégsem sikerült.
A
főiskolások
politikai életének elemzése azt mutatja, hogy
bár a hallgatók a kötelező vulgármarxista
terminológiával nyilvánítottak
véleményt a különféle
mozgósítások idején,
legfontosabbnak értéknek a főiskolán a
tanulást, az oktatás színvonalának
emelését tartották.
„A DISZ nevelő munkája szerves
részét kell,
hogy alkossa tanulásunknak. … Most a DISZ-szervezetek,
csoportok kis
létszámúak, nem úgy, mint a
középiskolában volt. Tehát itt mindenki
jól ismeri
egymást, így a felmerülő problémák
megoldhatók akkor is, ha kevesebb gyűlést
tartunk, mert ez sokszor a tanulás rovására
megy.” 46. oldal.
„… havonként tartanak egy-egy
gyűlést, ahol
nagyon formális keretek között a tagok kritikát
és önkritikát gyakorolnak, és
ahol kitűzik a következő hónap programját. A
következő hónapban pedig arról fog
szólni az önkritika, hogy miért nem
teljesítettük a kitűzött programot.”
„…nevezhető-e az nevelésnek, amikor egy
DISZ-gyűlésen, ahol az egész tagság
jelen van, egyeseket a sárga földig lehordanak
mindenfélének? Nem. … Javaslom a
DISZ-nek, hogy szüntesse be ezt a módszert és
inkább a gyűléseken kívül
fokozzák a nevelőmunkát, és a nevelést
négyszemközt végezzék …” 47.
odal.
Nem lehet mondani, hogy az oktatás-irányítás nem törekedett erre. Az ötvenes évek közepére kialakult a hároméves, két szakcsoportos képzés tanterve. Jellemző, hogy az első változat is, amely az addigi hevenyészett tantervek után leghosszabb ideig maradt érvényben, csupán négy tanévet ért meg.
A rövid életű kezdeményezések állandó eleme az átpolitizáltság korántsem csak formális módon jelentkezett. A többé-kevésbé ismert Vajda-Vajtai ügy 1954 novemberében, Nagy Imre megbuktatása időszakában egy, az irodalom klasszikus értékei mellett kiállott írószövetségi előadásból kerekedett helyi boszorkányüldözéssé. Az ügy kárvallottjai szakmailag rangos, megbecsült oktatók, a vádaskodók pedig, ahogy az lenni szokott, önérték nélküli, mozgalmár karrieristák voltak.
Az egységes pártállami ifjúsági szervezet, a DISZ feladatai a felsőoktatásra erőltetett mozgósításokban, agitációkban merültek ki, s csak kívánalomként fogalmazódott meg, hogy a szervezet foglalkozzon a hallgatók érdekvédelmével is. A formalitás, a hiteltelenség törvényszerűen vezetett az ifjúság útkereséséhez. Mint az közismert, a fiatalok elégedetlenségének ellenőrzött mederben tartására 1956-ban maga a DISZ hozta létre szinte kizárólag párttagokból a budapesti Petőfi Kör vezetőségét. E szervezet vitáinak hatására bontakozott ki a forradalmi hangulat a szegedi főiskolán is. Nagy István könyvéből a közvetlen előzmények és a hallgatói bázis bemutatása után megismerhetjük a Magyar Egyetemi és Főiskolai Szövetség szegedi megalakulásának eseményeit, programját, a főiskolások részvételét a szervezet munkájában és a forradalmi eseményekben.
Engedjék meg, hogy idézzek a 49 évvel ezelőtti főiskolai DISZ összejövetelen és a MEFESZ alakuló gyűlésén elhangzott követelésekből!
„Mi nem elégszünk meg szólamokkal
és
ígéretekkel. Mindig pontosan tudni akarjuk, mi a helyzet,
hova, miért menjünk.”
„Az ifjúság nem érzi
magáénak a
DISZ-vezetőit, a lejárt politika
kötéltáncosait. Teljes választási
demokratizmust követelünk a DISZ alapszerveitől a
Központi Vezetőségig. Végre
azok vezessenek bennünket, akiket mi választunk, nem pedig
felsőbb szervek
jelölnek, s a program is alulról induljon ki. A DISZ a
szegedi főiskolán nem
élvezi az ifjuság bizalmát, ezért alakult
meg a MEFESZ.” (131. oldal).
„Tiltakozunk a főiskola
megszüntetésének még
a gondolata ellen is. Nem megszüntetni, reformálni kell a
főiskolát! A 8
osztályos általános iskola teljes
kiépítése nemzeti ügy! Pedagógiai
Főiskola
nélkül ez nem valósítható meg! (131-132.
oldal).
„Vegyék az államvizsga tárgyai
közé a
vizsgatanítást!”
„A marxizmus-leninizmus neveljen
világnézetre! Módszere ne a
„végkövetkeztetések” rendszere legyen!
Teljes
filozófiatörténetet tanítsanak!” A
Pedagógiai Főiskolán a marxizmus
óraszámát
csökkentsék heti 2 órára!” (132. oldal).
A most megjelent mű értékét képezi, hogy a forradalmi folyamat nemzetközi körülményeivel kölcsönhatásban alakuló országos és szegedi mozzanatokat dokumentumokra alapozott, célratörő elemzéssel mutatja be. Rövid jellemzést ad a vezető szerepbe került főiskolásokról, nem mulasztva el családi hátterük leírását sem. A bemutatás szinte teljesen mellőzi a kommentárt, a szerző inkább az egykori hivatalos jellemzéseket, a konkrét életkörülményeket, a vádiratokat „beszélteti”. Nagy István munkája azokat a szegedi, ezen belül a pedagógiai főiskolán történt eseményeket elemzi, amelyekből majdan egy hiteles, országos érvényű szintézis kell, hogy megszülessen. Megismerhetjük a Szegedi Pedagógiai Főiskola betagolódását az országos és szegedi oktatásirányításba, láthatjuk szervezeti struktúráját, képzési céljait, az ifjúság szociális összetételét, az oktatók és a diákok törekvéseit közel tízéves időszakon keresztül. A kötet középpontjában a forradalmi történések állnak, amelyek épp olyan hétköznapi létből emelték ki a szereplőket, amilyenben elődeik éltek, és mai utódaik élnek. Hogy belőlük miféle reakciókat váltott ki a forradalom királyvize, erről szól a „…fiatal szívek forradalma”.
A megtorlás, a rendszer restaurációja és az oktatás, a diákélet 1957-es újraindulása után az új, de ismét egyetlen, pártállami ifjúsági szervezet, a KISZ megszerveződésével és fogadtatásának ismertetésével zárult le az eseménysor, s fejeződik be a kötet.
Dr. Nagy István, akit nemzedékek sorát kitevő hallgatói és tanítványai elsősorban mint tanárt, s nem mint történetkutatót ismernek, főiskolai katedráján sohasem takarékoskodott személyes állásfoglalása közlésével, vagy világosan dekódolható érzékeltetésével. Ez a szenvedélyes és személyes igazságkeresés tette olykor igen összetetté és árnyalttá a mondatait, a szemináriumi foglalkozásokon pedig lépésről lépésre célravezetővé a kérdéseit. Az igazságkereső tisztesség és a hallgatói iránt tanúsított felelősség vonzotta körébe más szakok, másik intézmény hallgatóit is. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján tanszéki szobájában, melynek ajtaja nyitva állt minden „lacibetyár, csirkefogó, tyúktolvaj” előtt, előkerültek a forradalom azon dokumentumai, amelyek jegyzetben, szöveggyűjteményben nem szerepelhettek. A forradalom igazsága melletti személyes elkötelezettség, s a tanítványok iránti hűség vállaltatta vele akkor a bemutatás kockázatát. Emiatt retorzióban nem volt része, ám kisebb nagyobb ügyekre való rákérdezéseket, és a tartós fenyegetettség érzésében való létezést kellett megélje. A most megjelent kötet ennek ellenére a lehetőségig mentes a személyes érzelmektől. A tárgyilagosságot kell személyes állásfoglalásaként elfogadnunk.
Nagy István számos jelenleg működő kiváló újságíró és szerkesztő, tudós és tanár történeti tárgyú dolgozatát fircangolta meg piros tintás javításaival. A kismonográfia azt bizonyítja, hogy aki tanította, az írni is tudja a történelmet. A szerző hiánypótló főiskolai jegyzetei, tanulmányai után önálló kötetével is maradandót alkotott. A „…fiatal szívek forradalma” a történetírás módszertanának etalonja lehet a „töri” tanszéken.
Nagy tanár urat több évtizedes tanári munkássága köti a főiskolához. Nem hallgatható el, hogy az itt diplomázottak közül sokunknak az teszi különösen kedvessé a most megjelent könyvet, hogy az Nagy Pista tanár úrtól származik, s azokat az értékeket hordozza, amelyek jegyében nemcsak hallgatóivá, hanem tanítványaivá is váltunk. Ez az értékrend hatja át az ünnepi kiadványt, amelynek szép formát adott a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Karának kiadója és a Bába Kiadó. A profi könyvműhelyekhez természetes módon társult a főiskola, a forradalom emlékét ápoló Nagy Imre Társaság, valamint a hallgatók és tanítványok összefogása. Olvasásra ajánlom az utóbbiak egyikeként is a kötetet, megismerésre a szegedi pedagógiai főiskolások 56-ját!
(Nagy
István: A szegedi pedagógiai
főiskolások
1956-ban – …a fiatal szívek forradalma.” Szeged,
2005, Bába Kiadó – Juhász
Gyula Felsőoktatási Kiadó, 220 p.)