Megjelent a Születésnapi Lap – Sipos Jóska 60 éves 60. évfolyam I. szám 2008. április 6. 2-4. oldalán, a szöveg fontos elemeit képezõ lábjegyzetek nélkül.

Sipos József 60

               Na ugye, mondom némi éllel, lehetsz Te is, Jóska ecsém, hatvan esztendõs! Néhány évtizede fordítva élcelõdtem: no nézd csak, két és fél évvel utánam bújt ki a tojásból, s nem elég, hogy hamarabb jutott be nálam a tanárképzõ fõiskolára, hanem még õ tart órákat nekünk! Méghogy tanár! Méghogy gyakornok!

               A hatvanas-hetvenes évek fordulóján öt-hatszoros túljelentkezés viszonyai között elsõre bejutni a magyar-történelem szakra nem mindenkinek sikerült, fõleg nem egykor magyarból buktatott, kirúgott tanulónak [1] Aki olyan mafla volt, hogy nem sumákolta el a kétéves sorkatonai szolgálatot, ráadásul kifogta Csehszlovákia megszállását, s azt nem a seregbeli, ’68-as pártba-lépés lehetõségét megragadva („ilyen emberek kellenek közénk, tizedes elvtárs, hogy amazok háttérbe szoruljanak!”) használta ki, hanem újabb egy tanév hátránnyal kezdte tanulmányait, annak igencsak csíphette a szemét a gyakornoki feladatot kapott, mokány, kurucos fazonú felsõéves, a tesi szakos Sipos Jóska. Azt nem állítom, hogy akkor ismertük meg egymást, hiszen a töri tanszéken baráti viszonyok uralkodtak, szakestek, kirándulások idején egybõl észrevehettük, milyen határozottan hárítja kedvese mellõl egyik, zavarba ejtõn aktív tanárunk közeledését. Tudtuk Jóskáról azt is, hogy hajnalonta a Hámán-épület kályháit fûti, majd feltölti az utánpótlásra szolgáló szenes pitliket. Ezt követõen látta el gyakornoki feladatait, diákként látogatta a fontos, vagy semmit érõ, de katalógussal súlyosbított elõadásokat. Ingyenes volt a felsõoktatás, de persze tandíj létezett, az albérletet, a kollégiumot és a Béke Tanszéken a szalontüdõt sem adták ingyen, s hogyhogy nem, a paprikagyár éjszakai mûszakjában is dolgoztunk, meg a Nívó ktsz-nél, rakodóként a vasútnál, s volt aki a Marx téren jugó farmerrel, orkán kabáttal üzletelt.

               Sipos József dr. Szántó Imre mellett kiválóan vezette a koraújkori magyar történeti szemináriumokat. Otthon volt a szakirodalomban, céltudatos a vitavezetésben, mellõzte a privatizálást, s eszébe nem jutott nagy ívû, de tartalmatlan „koncepciókkal” helyettesíteni a munkát! Az életkorunk és beosztásunk szerinti kritikánk nem talált rajta fogást. Végsõ soron azonosulhattak vele azok a hallgatók, akik valóban felkészült, elhívatott történelemtanárok akartak lenni, s nem orvosfeleségek, mozgalmi funkcik, vagy a tanári naplopók.

               Jelentõs fordulat akkor következett be Sipos József és a mi[2] viszonyunkban, amikor – 1971 táján - sor került a tanárképzõ fõiskola elsõ, függetlenített KISz-titkárának megválasztására. Jóska neve nem szerepelt a jelöltek között, bár volt három is, közülük jelentõsebbnek egy matematika és egy történelem-szakos hallgató számított. Neveket nem említek, ki tudja, mostanában ki mit hagy ki az önéletrajzából, a Ki kicsoda a magyar közoktatásban címû kiadványból. E születésnapi csokor szerkesztõje remélhetõleg kihúzza, amit mégis óvatlanságból illetlenül megemlítek: Sipos József történelem-testnevelés szakos tanárjelölt épp úgy párttag volt, mint a ma már tudós, irodalomtörténész szerkesztõnk. Utóbbival együtt pár héttel korábban szinte tudtunk nélkül besodort bennünket a véletlen a titkárválasztásra jogosult KISz Bizottságba, sõt: a KISz VB-be. (A véletlen két, azóta magának széleskörû elismertséget és megbecsülést szerzett kultúraalkotó és -szervezõ személyiséggel volna azonosítható.) Minden lehetõségünk megvolt tehát arra, hogy a szokásos rítus, a bürokratikus centralizmus világának metódusa szerint szabadon feltegyük a kezünket (csak az egyiket, kérem szépen, csak az egyiket!) a felelõs és illetékes szervek által kigondolt titkárjelöltek valamelyike mellett. A jelölt diákokkal szemben semmiféle kifogásunk nem akadt, tisztességes jó magyar emberek[3] voltak, egyikük öltözködésével is kifejezte – tellett rá neki – magyarságát, a másikról bár nem tudtuk, hogy templomba járó lett volna, de azt igen, hogy a gyakorolt emberszeretet jegyében ki-ki kapta – egy-egy idegölõ értekezleten – fõigazgatónk, dr. Hegedûs András szájából a gyilkos koporsószögeket. Az egykori felvidéki, gömöri menekült, a határon túli magyar fiatalok tényleges segítõje, a magyartanárok hivatástudatának formálójának életét hosszabbította meg ezzel.[4]

               A KISZ-titkár jelöltekkel csak egy bajunk volt: a jelöltségük. Olyat akartunk KISz vezetõnek, akit mi jelölünk. Nekünk, ha már a választó testületbe kerültünk, nem volt mindegy.

               A rendszer deklarált demokratizmusának szabályait elsajátítottuk, a NÉKOSZ egykori tagjai itt is ott is közvetítették a fiataloknak: a falakig el lehet, tehát el is kell menni erkölcsi kötelezettségét. Még benne éltünk a ’68-as légkörben, bár lengyel barátaink levelei felbontva érkeztek 1970 decemberében – figyelt a Nagy Testvér – s az egyetlen lehetséges taktikaként szavukon fogtuk a hatalmat gyakorlókat. Ez a fõiskolai pártvezetõség tagjait, a titkárt, a tanulmányi osztály vezetõjét, a párttitkárt jelentette. Nos, ezek az emberek nem tolták reánk a falakat. A Párt [!] berkein belül olykor-olykor megszólták Guevara-estünket, amelynek gerincét Tolnai Ottó költeménye és a hõs gerilla kubai kiadású naplója képezte, morogtak az I. István tiszteletére rendezett ünnepi szemináriumra, s szóvá tették egy-egy szókimondóbb novella megírását – de cenzúra nem volt. A tanárok „pártküzdelmei” jobbára egymás között folytak, jó esetben a tisztességes oktatásért, tanításért, nemkülönben kivételezett oktatói helyzetük megõrzéséért. Nem mindegy heti 6-7 órát letudni a szegedi fõiskolán, vagy napi ugyanennyit Bivalyboconádon…

               Realista diákoknak sem volt mindegy, mi következik a fõiskolai négy év után. Néhányan azonban úgy gondoltuk, nem ez kell legyen a fõiskolai KISz-titkárság tétje. Igazunk volt? Ki tudja ma már. Manipulálódtunk magunk is a komolyan vett kompetencia-morzsával, akár az Eper és vér filmbéli diák-tüntetõi? Ki tudná ma már megmondani. Takács Géza barátunknak alighanem ezt felismerve volt lesújtó véleménye a KISz-ezésrõl.

               A 11 tagú KISz VB-ben a mi jelöltünk mellé állt a Sipost addig nem ismerõ földrajzos Kürti Gyurka, Deák Gábor, s késõbb sem bánták meg elhatározásukat. A mozgalmi felsõbbség a hiábavaló egyenkénti alapos kikérdezést – Miért éppen õt? Miért nem felel meg a másik kettõ? – s gyúrás-gyõzködést követõen a jelölését helyben hagyta, amely a kor szokása szerint meg is elõlegezte a választás végeredményét. Sipos József hívatásos forradalmár, KISz titkár lett.

               Közelebbi ismeretségünk, barátságunk ezzel kezdõdött, az úgynevezett mozgalmi munkában formálódott. Számba vettük a diákok problémáit, kiválogattuk azokat, amelyekben illetõségünk volt, s hozzáfogtunk a kollégiumi helyzet vizsgálatához, az egyetemi lap fõiskolai oldala birtokbavételéhez, saját folyóirat, tudományos diákköri közlemények kiadatásához. Csak olyasmiket említek, ami korábban nem fordult elõ a fõiskola ifjúsági szervezetében. Kezdeményezéseink nagy része ma kicsiségnek látszik, így a Tamási Áron Klub, a Szándék kiadása, vagy az elsõ aradi zarándoklat az októberi gyásznapon, de megvalósításuk akkor évekbe telt.

               A legnagyobb felfordulást a Hámán-kollégiumbeli viszonyok, magyarán, az igazgató asszony korrupció gyanús ügyeinek feltárása okozta. Vizsgálatunk le nem írta volna ezt a gyanút, de minden tényt, amelybõl megállapítható volt a vezetõ megvesztegetése, a korrumpálók gyerekeinek jogtalan elõnyökhöz való juttatása, a diákönkormányzat eszközként való kezelése, leírtunk, s a fõiskolai vezetés elé tártunk. A vizsgálatot jórész a fentebb név szerint említettek[5] végezték, az egész ügyért azonban a KISz titkár, Sipos József tartotta a hátát, õ vitte addig a balhét, amíg kis híján rá nem ment õ maga is. A vezetõellenességgel az oktatásügy mai szent tehenei is hárítanak, de negyven éve ez a szó a szocializmus-ellenesség, rendszerellenesség szinonimája volt! Az Elvtársnõ, vagyis egy Valóságos Igazgató! alulról jövõ tényszerû bírálata eleve nem kecsegtetett sok sikerrel, hát még, ha tudtuk volna, hogy a védett vad közeli barátnõje annak az államvédelmi tisztnek a felesége, akinek munkakörébe a szegedi felsõoktatás diákjainak ellenõrzése és manipulálása tartozott! A láthatatlan falaknak is nekimentünk. Inkább vakon, mint vakmerõn, s máig nem tudom, milyen eredménnyel.

               Látható, tapasztalható hátrányok nem értek bennünket, Sipos József karrierje ugyan nem ívelt egyenesen feljebb a lenini, kádári káderi úton, de KISz titkársága után is a fõiskolán maradhatott. Egyikünknek sem ígérte meg senki a hosszú vörös szõnyegen egyenest a csúcsokra vezetõ perspektívát, de aki keményen dolgozott, volt némi tehetsége, az elérhette, ami a fõiskolán szerzett tudás, oklevél, netán egyetemen kiegészített tanulmányok után elérhetõ volt. Nagy Pista tanár úr tanítványaként mindenképp illett doktorálni…

               A most hatvan esztendõs Sipos József egyetemi docens szakmai pályafutását, személyes, családi dolgait a KISz-ben folytatott lelkes, idõt rabló és sokszor hiábavaló közös munkánk ideje óta ismerem. Egyike számomra azoknak a hiteles embereknek, akiknek a meggyõzõdés, a szó, a tett egyet jelent. Nem tudom, hogyan tanít az egyetemen, de azt igen, hogy nem veszi félvállról a kötelezettségeit, nem hárítja el a szakdolgozókat, nem bújik ki a konzultációk alól. Tanár kollégák, volt diákjai megbecsülése övezi.

               Az egykor a TDK Nagy István vezette kortörténeti szekciójában kezdett tudományos kutatások aspirantúrán folytatódtak, számtalan tudományos közleményt és fölényes tárgyismeretet termettek. Évrõl évre várható a nyomdakész, de a kiadóban nem elég intenzíven menedzselt monográfiájának megjelenése.

               Nem titok Sipos József politikusi elkötelezettsége azon értékek mellett, amelyek jegyében a KISz titkárságra emeltük. Ám barátunk, Sipos József még csak kíváncsiságból sem forgolódott soha ama damaszkuszi út szélén, amelyen mostanában oly gyakran változik a menetirány: sosem a megpróbáltatások, hanem a zsíros állások felé. Sipos Józsefet az efféle anyagi realitások nem nagyon érdeklik, ennél fogva nem megvehetõ, nem befolyásolható, végsõ soron a hatalmi gépezet emeltyûit kezelõk számára Sipos József használhatatlan. Ezért szeretjük, ezért nem lehet vele úgy végig menni a Kárász utcán, hogy meg ne állítanák egy baráti kézszorításra.

               Nos, itt tartunk, a jubileumi kézszorításnál.

               Sipos József, hozzánk korosodott, de lelkedben meg nem öregedett barátom, köszöntelek! Most, hogy ünnepeltként itt állsz elõttünk, kívánom, hogy elveid, eszméid, erkölcsi mércéd szerint éld tovább azt az életed!

               Mert másként nem teheted….

Varga Papi László