Különlenyomat a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1988–1. kötetéből. Szeged, 1989.

Anarchista deklaráció Magyarországon

VARGA LÁSZLÓ

(Szeged, 600. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet)

Az anarchia – uralomnélküliség eszméje egyike azon gondolatoknak, amelyek sohasem tűntek el az osztálytársadalomban élő emberiség tudatából, egyike a legszebb, legvonzóbb és egyben legrégibb utópiáknak. Az anarchizmus végcélját szinte minden konzekvens humanista ideológia megfogalmazta, önálló mozgalommá a modern proletariátus megjelenésével válhatott. A különböző szocialista irányzatok úgy viszonyultak – és viszonyulnak – hozzá, mint a tőkés gazdasági-társadalmi alakulat apologétái a szocialista eszmékhez: kivihetetlenségét bizonyították, megkérdőjelezték időszerűségét, s több ízben meghaladottá nyilvánították.¹

Magyarországon 1881–1884 között a radikális szocialisták mozgalma, ezt követően az 1890-es évek második felében a Várkonyi-féle független szocialisták vallották az anarchia eszméjének egy-egy változatát. A 20. század elején újabb fellendülés következett, az anarchisták és anarchoszindikalisták 1907 és 1911 között lapot adtak ki, összejöveteleik munkát adtak a besúgóknak, a rendőrségnek, bosszúságot okoztak a szociáldemokrata pártvezetőségnek. A forradalmi apály őket sem hagyta érintetlenül, ám annak ellenére, hogy aktíváik egy része az antimilitarista mozgalom révén a kommunista párthoz kapcsolódott, 1919 tavaszán képesek voltak a lehetőséget kihasználva újra szervezkedni és lapjukat kiadni. Az anarchista eszmék hatása az említett négy periódusnál és körnél jóval szélesebb volt, mozgalomként azonban csak ezeket tartjuk számon.²

A magyarországi anarchisták, hasonlóan a munkásmozgalom többi irányzatához, nem nélkülözhették és nem is nélkülözték a nemzetközi kapcsolatokat. Az első, 1881—1884-es periódusban az ausztriai és németországi anarchistákkal, illetve olaszokkal tartottak kapcsolatot, bár kitekintésük volt az oroszországi forradalmi mozgalomra is. A Várkonyi – Schmitt-féle ideális anarchizmus monarchiabeli és magyarországi jelenségként is tájékozódott a tolsztojanizmus felé, a század eleji anarchisták elsősorban a Germánián túl Európára tekintettek. Ez az orientáció a századforduló magyar progressziója sajátosságaként közismert, és elsősorban a Társadalomtudományi Társasághoz és a Huszadik Század című folyóirat köréhez kapcsolódott, ugyanakkor a munkásmozgalomban a szociáldemokrata parlamentarizmus, a választójogi küzdelmet egyoldalúan előtérbe helyező pártvezetés kritikája- ként jelentkezett.

Az ausztriai és németországi centrizmus és revizionizmus alternatíváit sokan keresték a franciaországi munkásmozgalomban, az itteni anarchista és anarchoszindikalista törekvésekben. A századelőn e mozgalom legnagyobb tisztelettel övezett alakja volt – Louise Michellel együtt a szintén kommünár Elisée Reclus (1830–1905). Mindketten anarchistának vallották magukat, ám hazánkban az utóbbit elsősorban földrajztudósként ismerték. Mint Lóczy Lajos írta: „... nem tartozott a céhbeli tudósok közé, mert sem önálló kutatások, sem felfedező utazások nem fűződtek a nevéhez. A földrajz népszerű irodalmában azonban az ő tolla felülmúlt mindent, amit eddig a földről írtak.”³ Másik korabeli méltatója egyszerű botlásként említi a Kommünért vívott fegyveres harcát.⁴ Mindenesetre „1881-ben a Magyar Tudományos Akadémia kültagjának választotta meg – s alighanem ő volt ennek az akkor éppenséggel nem harsányan haladó intézménynek az egyetlen anarchista tagja!“⁵ 1892-től Belgiumban élt, s az anarchizmus népszerűsítésével is foglalkozott. Egy brüsszeli előadása, Az anarchia három ízben is megjelent magyarul.

Az első kiadás bevezetéseként a szerzőnek a magyar kiadóhoz intézett, 1902. márciusában keltezett levele szolgált. A hozzá fűzött (sajtóhibás évszámmal közölt) jegyzet szerint a magyar kiadást Reclus nem érhette meg, 1905 nyarán meghalt.

Vajon kinek írhatta az említett levelet a szerző? Ki volt Reclus magyar kiadója, esetleg fordítója? Tudjuk, hogy – többek között – tisztelője volt a francia tudósnak Batthyány Ervin, Leopold Lajos, Szabó Ervin, de Reclus elvtársát mégis inkább Krausz Károly (1855—l 930) személyében véljük megtalálni.

Krausz munkatársa volt egy ideig Schmitt Jenő Henrik Állam nélkül című folyóiratának⁶, majd 1907-ben Batthyány Ervin és Nadler Herbert eredetileg Szombathelyen kiadott és Bögötén szerkesztett, Társadalmi Forradalom című lapját vette át, újabb lendületet biztosítva az MSZDP elleni ellenzéki küzdelemnek.⁷ Az általa elsőként jegyzett 11. számban hirdetik először, 1907. június 28-án, Reclus írását. Az utolsó szám, amelyben még ezt a kiadást ajánlják, 1908. augusztus 28-i keltezéssel jelent meg.

Magának Reclus-nek a neve az I. évfolyam 15. számában, Paál Máté: A szociáldemokrácia és a hadsereg című cikkében szerepel először a lapban. A II. évfolyam 1. számában kétsoros idézetet, a 6. számban Miért vagyunk anarchisták? címmel hosszabb írást közölnek tőle.

Reclus művének második kiadását a testvéri község budapesti csoportja 1911-ben, a mozgalom visszaesése idején adta közre, feltehetőleg ellensúlyozandó a szindikalistáknak az előző évben, Szabó Ervin támogatása következtében megnövekedett eszmei megerősödését. A harmadik kiadásra a proletárdiktatúra idején került sor, midőn Krausz Károly újra kiadhatta a Társadalmi Forradalmat, a 3. számban szervezkedési útmutatót közölt, s a 4.-ben, 1919. május 19-én már hirdeti is Reclus brosúráját.

A harmadik kiadás függelékeként jelent meg A magyarországi anarkisták világszemléletének összefoglalása, a füzet 30–32. oldalán. Szövege kétségtelenül a proletárdiktatúra első heteiben fogalmazódott meg, hiszen az 1. pont már múlt időben szól a kapitalista társadalmi rendről. Az egész kiadvány előszavában – most már a budapesti anarkista csoport aláírással – éppen ezzel a forradalom utáni helyzettel indokolják a brosúra újrakiadását: „Mert ez a jövő társadalmi rend alaprajzát tartalmazza, és tanít bennünket arra, hogy miként kell a jövő rendet felépíteni, nehogy valami kaszárnyafélét építsünk fel, amelyben az emberek milliói robotolnak, és a szabadságnak nincs otthona; hanem a szabadság magasztos katedráját (sic!), amelyben a szabad gondolat, a szabad munka, a szabad ember honol.”

Az anarchisták és marxisták egyaránt a kommunista társadalom létrehozásáért küzdenek, végcéljuk az ember teljes felszabadítása. Amíg azonban a marxisták ebben a folyamatban az államot, mint erőszakszervezetet, de legalábbis mint a dolgok igazgatását ellátó szervezetet fel kívánják használni, az anarchisták ezt elvetik. Nézetük szerint a magántulajdon felszámolása, a kizsákmányolás ezen alapuló formáinak megszüntetése nem eredményezi automatikusan a Szabadság birodalmának eljövetelét. Nézetük szerint ehhez mindenféle uralmat, sőt tekintélyt is meg kell szüntetni, fel kell számolni.

Hogy mit állítana az anarchia a tekintély-elvű, a dolgok igazgatását végző szervezet helyébe, arról Reclus Engeisnek A tekintélyről⁸ szóló írásával tehetségesen polemizálva a követezőket mondatja egy óceánjáró hajó kapitányával:

„… én a hajón csaknem felesleges vagyok. A kormányos a hajót a rendes menetben tartja, néhány perc múlva utána egy másik jön, azután ismét egy másik, s így az előírt szabályok szerint folytatjuk az én közbejöttem nélkül az utunkat. Lenn a fűtők és gépészek dolgoznak az én tanácsom nélkül. És az árbocőrök épp úgy, mint a matrózok tudják, mily feladatot kell teljesíteniök; nekem csakis alkalmilag kell munkám egy kis részét az övékével – mely az enyémnél sokkal fárasztóbb, de rosszabbul fizetett – egyeztetnem (...). Mindannyian szövetségesek vagyunk, mi és a matrózok, az én barátaim, hasonlólag önök utazók, mert önök miatt hasítjuk a hullámokat, és veszély esetén számítunk önökre, hogy testvérhez illően segítségünkre lesznek. Művünk közös és egymással szolidaritásban állunk.”⁹

A Reclus-től idézett gondolat – a szolidaritás, mint társadalomszervező erő – A magyarországi anarkisták világszemléletének összefoglalásában is jelentős helyet foglal el (4., 7., 9.). A kölcsönös segítségnek az emberi társadalmakban is működő kropotkini elve bukkan itt elő, amely a deklaráció szerint az egyén szabad fejlődésével is összhangba hozandó (4.). Úgy ítéljük meg, hogy ebben az alig kifejtett formában inkább az individualizmus, mint a kollektivizmus elve hatja át az egyes pontokat. A jövő társadalmát nem hatalmi-politikai eszközökkel, hanem morális tökéletesedéssel véli a dokumentum kifejleszthetőnek, s ennek eszköze az agitáció, a nevelés, a felvilágosítás. A proletárállamtól csupán ennek a lehetőségnek a biztosítását kívánja a deklaráció (5.). A nevelés segítségével véli leküzdhetőnek az ember természetétől idegen elemek ember feletti uralmát, a külső kényszerítő erőket: a tőkét, valamint a felépítményi elemeket: az államot, egyházat, erkölcsöt, utóbbit annak korabeli állapotában (6., 8., 9.).

A 3. pont jelzi, hogy az összefoglalás készítőinek úgy kellett elveiket megfogalmazni, hogy azok ne kerüljenek a végcéllal ellentétbe, ne korlátozzák mozgalmuk szabadságát.¹⁰ Az itt közreadott dokumentum mégis programnak tekinthető, méghozzá egy olyan anarchista programnak, amelynek kialakítását hosszú ideig tartó szervezkedés, agitáció, valóságos mozgalmi tevékenység előzte meg az elnyomatás többé-kevésbé súlyos éveiben. Ismeretesek korábbi program jellegű írások a dokumentum feltételezett szerzőjétől, de mindenképpen: szellemi atyjától, Krausz Károlytól,¹¹ ám jelentőségét nem a szerző személye adja, hanem az, hogy a proletárdiktatúra körülményei között fogalmazták, s mint ilyen, ritkaságszámba megy az anarchista mozgalom dokumentumai között.

Magáról az anarchizmusról szólva azzal zárjuk az igen vázlatos tájékoztatást, hogy bebizonyosodott: időszerűségét a mai napig el nem veszítette. Ezt nem csupán a szovjet-oroszországi és spanyolországi polgárháború, az 1968-as franciaországi események jelezték, hanem időről időre a különböző önigazgatási törekvések megnyilvánulásai is. Ez utóbbiak talán kevéssé látványosak, de nem lényegtelenek abban a korszakban, amely még sokáig nem mondható a szabadság birodalmának, ahol és amikor az állam elidegenüléséről vitatkozni lehet ugyan, de magát a tényt, és elnyomorító következményeit kétségbe vonni aligha lehetséges. Az anarchia akkor lesz „időszerűtlen”, ha „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”¹²